 Tigrismama
(kiadvány: A fekete özvegy. Alma Mahler-Werfel élete)
Tigrismama Vannak rég bevett kollektív képzeteink, amelyeknek a jelenben ugyan már nemigen jut szerep, ám amint a múltról gondolkozunk, rögtön magától értetődőnek és nélkülözhetetlennek tetszenek. Ilyen, még csak segédfogalommá sem halványult, masszív idea például a múzsa: a nő, aki a szerelmével vagy akár a puszta létezésével remekművek megalkotására ihleti a férfit. Egyszerűen nincs szívünk megszabadulni ettől az ómódi képzettől, amellyel legelőször mindannyian az irodalomórákon találkoztunk, hogy később aztán művészéletrajzok, filmek és könyvek adjanak újabb tápot romantikus ábrándjainknak. Az egyik utolsó világhírű múzsa kétségkívül Alma Mahler-Werfel, született alma Schindler (1879-1964) volt, aki ráadásul további, a jelenben problematikus, de a múlt reprezentációiból elmaradhatatlan fogalmakat is megtestesít az utókor számára. Merthogy Alma egyszersmind femme fatale és „nagy nő” is volt, aki nemcsak három férjét, Gustav Mahlert, Walter Gropiust és Franz Werfelt bódította magába, de úgymond az egész századfordulós, század eleji Bécset is – mely kornak és városnak aztán ugyancsak közkeletű ikonikus alakjává vált. Nem csoda hát, hogy Almának kiterjedt, kis túlzással könyvtárnyi irodalma van, melyből immár több is olvasható magyar nyelven, hiszen az asszony saját visszaemlékezésein (Férjeim, szerelmeim) kívül kezünkbe kerülhet az Alma Mahler, avagy a hódítás művészete, Alma Mahler, Bécs múzsája, illetve A fekete özvegy című biográfia is. Az utoljára említett életrajz, a német Oliver Hilmes 2004-es könyve a komolyabb szándékú és egyúttal a félreismerhetetlenül kritikusabb irányú munkák közül való. Hilmes a legkevésbé sem óhajtja korai feminista hősnő gyanánt felmutatni Almát, mint azt például a hajdani francia miniszter és biográfus, Francioise Giroud tette. Ehelyett inkább az asszony egyéniségének és megítélésének ellentmondásosságára irányítja a figyelmünket: Bécs legszebb leányára, a „hatalmas transzvesztitára”, az „igazi madame”-ra, akinek – egyik rövid távú veje, a zeneszerző Ernst Krenek szerint – „a stílusa olyan volt, mintha Wagner Brünhildáját játszaná Strauss Denevérjének színpadán”. László Ferenc írását a Magyar Narancs július 25-i számában olvashatja el. 2019-07-25 10:14:58
|
 |
|
|
|
