kiadvány oldalanként
Az operett műfajáról beszélni tudományos berkekben sem mindennapos esemény. A műfaj színháztörténeti beágyazottsága erős feldolgozatlanságot mutat, s ez a jelenség nem írható a könnyed, a szórakoztató művészetekre csak szociológiai közelítésekkel forduló tudományos gyakorlat számlájára. Kötetünk egyik célja felderíteni ezt a nem beszélt nyelvet, a műfaj jelenségének és jelenlétének negligálását. S erre kétségkívül a leghatásosabb módszer az írás, az elemzés.
A ,,Hát újra itt..." zeneszerzők, librettisták, történészek, szakírók és színházcsinálók írásait tartalmazza, olyan szövegeket, melyekben itt, e színháztörténeti pillanatban pozícionálják viszonyukat az operett műfajához. Látható, hogy sokakat inspirál az a feszültség, mely az operettmotívumok általános ismertsége és a műfaj hiányos szakmai reprezentációja között vibrál. A kulturális emlékezetünket titkosan vagy csendesen, de erőteljesen strukturáló jelenség megérdemli, hogy kötetbe rendezett elemzések taglalják. Az írások többek között beszélnek a legendás hazai alkotások létrejöttéről, az újraírásról, a librettófordításról, a szerepkörök túléléséről, az Operettszínház egykori és mai emblematikus előadásairól. De érintik azt is, hogy a mai alkotók hol találhatják meg a fogalmazás és a kérdezés lehetőségét e műfajban.
240 oldal
2990 Ft
1872 áprilisában az épp Pesten tartózkodó Jacques Offenbach megtekintette a Tannhäuser egyik előadását a Nemzeti Színházban. A Fővárosi Lapok így tudósított az eseményről: ,,Egy földszinti páholyban ült Offenbach is, az operettek termékeny szerzője. A lepke meglátogatta az oroszlánt, de hatalmas hangját nem sokáig állta ki, s csak másfél felvonást hallgatott meg Wagner zenéjéből, mely a zenevilágban csaknem ellenkező sarokpontot képez, mint az övé." A magyar közönség számára persze Offenbach mindig is ,,az operettek termékeny szerzője", ,,a zene Arisztophanésze" és ,,a zenei farce-ok nagy mestere" maradt; a csellóvirtuózról és -pedagógusról, vagy a Lafontaine állatmeséit megkomponáló dalszerzőről senki nem tudott. De vajon minek köszönhető, hogy Offenbach műveit oly gyakran állították szembe az ,,oroszlán", Wagner zenéjével? Hogyan lett ebből a muzsikusból, akinek egyes operettjeit a 19. században még ,,a zenei pornográfia" alkotásainak tekintették, a 20. század elejére klasszikus szerző? És miként kerültek darabjainak 1950-es évekbeli előadásain olyan mozzanatok a szövegkönyvekbe, mint a Fehér Ház és az amerikai alvilág kapcsolata, a Marshall-segély vagy éppen egy imperialista összeesküvés? Többek között ezekre a kérdésekre is keresi a választ Bozó Péter könyve, amely a budapesti sajtóban megjelent kritikák és a színházi előadások fennmaradt előadási anyagai alapján mutatja be Offenbach változó magyarországi megítélését, a műveinek megjelenését követő, közel egy évszázadnyi időszakban, nemzetközi kitekintéssel, az angol, francia és német nyelvű szekunder irodalom legfrissebb fejleményeit sem tévesztve szem elől.


Bozó Péter zenetörténész. PhD doktori fokozatát a budapesti Zeneakadémián szerezte 2010-ben, egy Liszt dalainak szentelt, weimari forrástanulmányokon alapuló értekezéssel. Disszertációjának könyvváltozata, amely A dalszerző Liszt címmel a Rózsavölgyi és Társa kiadónál jelent meg 2017-ben, elnyerte a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság Kroó György Plakettjét. 2006 óta az MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa, ahol OTKA, NKFIH, TÁMOP és Bolyai János posztdoktori ösztöndíjasként az operett párizsi kezdeteiről és magyarországi gyakorlatáról folytatott kutatásokat. A Studia Musicologica című nemzetközi zenetudományi folyóirat főszerkesztője, emellett rendszeresen tart kurzusokat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskolájánál.
272 oldal
3990 Ft
A zeneszerző-életrajzok az esetek túlnyomó részében kevés izgalmat tartogatnak az utókor számára, Georg Friedrich Händel (1685-1759) pályája azonban e tekintetben is kivételesnek mondható. Szellemi hátországát az északnémet protestáns zenekultúra adta, de művészi kíváncsisága Itáliába vonzotta, ahol nemcsak a kor népszerű operaházaiban aratott jelentős sikert, hanem a katolikus egyház szívében, római bíborosok palotáiban is. Nem volt még harminc éves, amikor Londonba költözött, ahol az 1720-as években tomboló operaláz központi alakjává vált. Impresszárióként Itáliából szerződtetett énekesekkel, zeneszerzőként lenyűgöző operákkal bűvölte el az angol közönséget, majd amikor az olasz opera iránti lelkesedés alábbhagyott, több anyagi és fizikai összeomlást követően egy új műfaj, az angol oratórium megteremtésével találta meg a kiutat mind önmaga, mind a brit zenekultúra számára. Händel végül valóságos nemzeti intézménnyé vált: ő az első zeneszerző, akinek még életében szobrot állítottak, az ő egyik művéből készült minden idők első hangfelvétele (1888-ban), és róla szól az első zeneszerző-életrajz is. Utóbbiból, John Mainwaring 1760-as munkájából éppúgy sokat idéz Christopher Hogwood(1941-2014) alapműnek számító Händel-biográfiája, mint egyéb korabeli dokumentumokból (levelekből, naplókból, újságcikkekből), hogy felvázolja ezt a páratlanul gazdag és fordulatokban gazdag életutat, valamint az életmű fogadtatástörténetét. Händel-kutatóként Hogwood ugyanúgy jár el, mint historikus karmesterként tette: az eredeti forrásokat használja, és azokat történeti kontextusban értelmezi. Händelről szóló életrajza éppen ettől válik lebilincselő olvasmánnyá, szellemi-zenei időutazássá.
352 oldal
3990 Ft
Ez a tanulmánykötet egy, a magyarországi populáris zene 20. századi történetével foglalkozó könyvsorozat harmadik darabja. E gyűjtemények nem egyetlen, nagy narratíva köré épülnek, és nem az eddigi tudások szisztematikus összefoglalásai kívánnak lenni. Ellenkezőleg: számos tudományterület, intézmény és alkotói műhely képviselőinek - rendszerint kisebb témákra, részproblémákra, esetekre koncentráló - szövegei szerepelnek bennük, amelyek olykor kérdezésmódjukban, fogalomhasználatukban, de akár az azonos forrásokból levont következtetéseikben is különböznek egymástól. Ám talán épp ezek a különbségek mutathatják meg, hogy ugyanazoknak a zenei jelenségeknek és gyakorlatoknak egészen eltérő megközelítései is létezhetnek, és hogy a politika- és intézménytörténeti, a zenei-esztétikai, a szociológiai vagy a médiatudományi vizsgálódások egyaránt - jóllehet más és más módon - hasznosulhatnak a populáris zenei kutatásokban.

A szerzők ezúttal a saját speciális kutatásaikhoz kapcsolódóan azt igyekeztek körüljárni, hogy milyen panelek, mintázatok mentén jönnek létre a populáriszene-történetek; hogy miként működik a hazai populáris zene múltjával kapcsolatos emlékezet; s hogy mi szorul újragondolásra, illetve alkalmazható még ma is a téma kutatását korábban meghatározó paradigmák közül.

A magyar populáris zene története(i)ben az operettől a cigányzenén át a pop-rock különböző irányzataiig számos, hosszú ideje egymás mellett létező zenei jelenségről olvashatunk, de közben Magyarország társadalmának és kultúrájának néhány fontos kérdésével is megismerkedhetünk.
464 oldal
3990 Ft
Járdányi Pál (1920-1966) zeneszerző, népzenekutató és zenepedagógus születésének centenáriuma hívta életre e tanulmánykötetet. A kiadvány célja azonban nem korlátozódik a formális tiszteletadásra: nemcsak Járdányi alakja körvonalazódik a róla szóló mélyanalízisekből, hanem személyén és tevékenységén keresztül egy bő fél évszázad elevenedik meg annak művészi és tudományos eredményeivel, politikai kötélhúzásaival és személyes tragédiáival együtt. A magyar zeneszerzés és zenetudomány jelentős képviselői - többek között Kodály Zoltán, Ádám Jenő, Dohnányi Ernő, Farkas Ferenc, Ligeti György, Rajeczky Benjamin, Szabolcsi Bence és Szőllősy András - vonulnak fel a zenei élet egy-egy izgalmas jelenségére fókuszáló esettanulmányokban, amelyeknek érvelései helyenként hangsúlyosan, máshol csupán áthallások révén érzékeltetik Járdányi álláspontját az aktuálisan tárgyalt kérdésekben. A tanulmányok sokszínűsége jóvoltából a kötet nemcsak a gyakorló muzsikusok és a zenetudomány művelői számára biztosít tudományos hitelességű forrásanyagot, hanem a zene- és kultúratörténet iránt érdeklődő nagyközönség számára is érdekfeszítő olvasmányokat kínál a 20. századi magyar zene történetéről.
440 oldal
3990 Ft
Birgit Nilsson minden idők egyik legjelentősebb énekesnője volt, olyan művész, amilyen nem sok születik egy évszázadban. Azon kevesek közé tartozik, akikről elmondható, hogy új fejezetet nyitottak az operaéneklés történetében. Szerencsés helyen és időben, ideális körülmények között indult a karrierje: a második világháború utáni Stockholm nemcsak egy kiváló hazai erőkből álló, biztos kézzel vezetett operai együttesnek adott otthont, de számos világhírű vendégkarmester is ellátogatott a svéd fővárosba. Innen indulva Nilsson a világ összes jelentős operaszínpadára eljutott, a korszak legnagyobb Turandotjai, Saloméi és Izoldái között tartották számon. Wagner-énekesnőként főszereplője volt a Bayreuthi Ünnepi Játékok világháború utáni újjászületésének, az ,,Új Bayreuth" kísérletező időszakának, és részese lett a 20. század egyik legjelentősebb operai hangfelvétel-sorozatának, A nibelung gyűrűje Solti György által vezényelt produkciójának. Az operajátszás-történet egyik aranykorában volt világsztár, olyan korszakban, amelyben - az ő szavaival élve - ,,kész botránynak" számított, ha egy felvonás végén csak háromszor tapsolták ki a szereplőket a függöny elé.
Önéletrajzában - mely megjelenése után egy évvel díjat nyert a humoráért - jókedvűen, elragadó stílusban mesél gyerekkoráról, tanulmányairól, pályakezdő éveiről, nagy sikereiről, hangfelvételeiről, rajongóiról és első számú rajongójáról: a férjéről. Szinte mindent megtudunk, amire egy operarajongó kíváncsi lehet: háttérinformációkat a világ nagy operaházairól és azok igazgatóiról, személyes történeteket nagy énekesekről és karmesterekről, első kézből értesülhetünk megmosolyogtató színpadi csínyekről és kínos operai bakikról. Nilsson szakértőként ír az éneklésről, az énektanításról, operákról, operarendezésről, s az operarajongók és a szakmabeliek egyaránt sokat tanulhatnak abból, ahogy legkedvesebb szerepeit részletesebben is elemzi. De ugyanilyen szívesen mesél a hobbijairól, ételekről, árverésekről, ékszerekről, mindarról, ami az ő életét körülvette. S teszi mindezt félreismerhetetlen stílusában, melyben végig jelen van a saját hivatása - ahogy ő maga mondja: ,,opera az életem."
448 oldal
3990 Ft
A szalonok világának feltárása az elitkutatás része. Segíthet megérteni egy sor olyan társadalom- és művelődéstörténeti jelenséget, amely a 18. és a 19. századra volt leginkább jellemző, s a 20. századdal elmúlt. Elsősorban azért, mert a szalon mint társas együttléti forma abban a világban keletkezett, amikor még nem ismerték fel az elektromos áram lehetőségeit és vele a magnetofont, a filmet, illetve a hangrögzítés és az ismételhető lejátszás mind gyorsabban fejlődő technikai csodáit.
A 20. század elejéig a zenét szerte a világon nagyjából mindenütt otthon játszották és hallgatták, hiszen a kevés zenés színház, operaház és hangversenyterem elérése a távolságok, az utazás nehézségei, a hozzájutás költségei miatt jószerivel csak a nagyvárosokban jöhetett szóba. Az otthoni muzsika egybe is fogta a családot, feladatot adott minden tagjának, s különösen a háziasszonynak, aki az egyre növekvő középosztályban még jól tudott játszani egy-egy hangszeren, s közülük is elsősorban a mind népszerűbb zongorán.
A szalonok a politikai és diplomáciai kapcsolatépítésre, az irodalmi művek felolvasására, olykor kisebb színházi előadásokra is lehetőséget adtak, de a felső középosztály és az arisztokrácia zenés szórakozásának is a legfontosabb helyszínét jelentették, ám a 20. századra e rétegek is elszoktak a házimuzsikálástól, a szalonélettől. Frank Tibor kötete
208 oldal
3590 Ft
Vannak a művészet világában tetőző vagy hanyatló periódusok - azok az évek azonban, amelyekben Robert Schumann az általa alapított és szerkesztett Neue Zeitschrift für Musik tanulmányait, cikkeit, kritikáit írja, a születés esztendői. Ez idő tájt - a 19. század harmincas éveiben - alakul ki a szó modern értelmében vett opera- és hangversenyélet, a zenei sajtó, a zenekritika és zenei publicisztika, az intézményes zeneoktatás, sőt az első kritikai kiadások - összkiadások - is ekkortájt születnek meg.
Schumann avatott tollforgató, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egyrészt igazi hivatása a zeneszerzés, másrészt korának hű gyermeke, tehát nem idegen tőle az indulat, sőt a csapongás sem. Ezért írásaiban megfigyelhető bizonyos rapszodikus jelleg, ez azonban nem hiányosság, hanem szín, személyiségjegy, érték. Izgalmas élmény megismerni a megháromszorozott alkotói-kritikusi szubjektum alteregóit: a harcias Florestant, a szelíd Eusebiust és a kiegyensúlyozott Raro mestert. Az a körülmény, hogy az ő eltérő beszéd- és gondolkodásmódjuk érzékeny többszólamúsága az írásoknak finoman ellenpontos jelleget ad, arra is figyelmeztet, hogy Schumann szövegeit olvasni mindig személyes tapasztalat - hogy a kritikákon keresztül bizalmas közelségbe kerülünk a zeneszerző személyiségéhez.
A Schumann írásaiból válogató kötet régi adóssága a magyar zenei könyvkiadásnak. A többségében rövid, mindössze néhány oldal terjedelmű szövegek nemcsak a 19. századi zenei élet fontos dokumentumai, amelyek többek között Liszt, Chopin vagy Mendelssohn korabeli recepciójára vetnek fényt, hanem a modern zenekritika műfajának születését is nyomon követhetjük belőlük.
344 oldal
3990 Ft
Az utóbbi években Magyarországon is megerősödtek az új szemléletű populáris zenei kutatások, egyre több hazai műhelyben jelennek meg a népszerű zene témaköréhez kapcsolódó munkák. Ezek sorát erősíti Ignácz Ádám monográfiája is, amely mindenekelőtt azt kívánja bemutatni, hogy az államszocialista Magyarországon milyen zenetudományi és zeneszociológiai koncepciók mentén közelítettek a populáris zenei jelenségekhez, és hogy a populáris zene milyen sajátos körülmények hatására válhatott hazánkban (és az egykori keleti blokk más országaiban) az akadémiai kutatás tárgyává - azzal párhuzamosan vagy annál is korábban, mint ahogy ez a hidegháborús nyugaton történt.
A könyv középpontjában a Rákosi-korszak, valamint a Kádár-korszak első időszakának zenei diskurzusai állnak, de mellettük a zene esztétikai, társadalmi és politikai szerepéről folytatott közéleti viták is kitüntetett figyelmet kapnak. A szerző megközelítése új szempontokat nyújt a magyarországi populáris zene múltjának feldolgozásához, illetve a 20. századi magyar zenetudomány szociológiai és tudománytörténeti vizsgálatához. A kötet annak megértéséhez is közelebb viheti az olvasót, hogy a változó politikai és ideológiai körülmények között milyen megfontolások mentén különböztették meg a zenei szférákat egymástól, s mikor mely zenei jelenségeket társították a populáris zene (valamint a művészi zene és a népzene) fogalmához.
Bár a vizsgált korszak sajátosságaiból fakadóan a témát illető politikai és intézményi vonatkozások is megkerülhetetlenek, a könyv főbb sarokpontjait sokkal inkább az államszocializmus kultúrájának és tudományos törekvéseinek a politikával olykor összetalálkozó, máskor attól függetlenedő kérdései jelentik.
356 oldal
2990 Ft
Korunkban, mondhatni, megszokott jelenség, hogy a zeneszerző elméleti reflexiókat fűz művéhez, előkészíti, felvezeti vagy éppen iskolázza az esztétikai tapasztalatot, vagy kontextualizálja alkotásait. A 19. században ez jóval ritkábbnak számított; az pedig, hogy egy olyan jelentőségű művészeti életműnek, mint amilyen Richard Wagneré, egyenesen a szerző saját kezűleg írott elmélete nyisson kaput, kifejezetten egyedülálló recepciótörténeti jelenség. A Wagner műveinek előadásával, befogadásával és értelmezésével kapcsolatos kérdések máig elválaszthatatlanok azoktól a vitáktól, amelyek az elméleti írásaiban vagy az azok kapcsán felvetett fogalmakról - például a Gesamtkunstwerkről, a végtelen dallamról, a jövő zenéjéről, a zenedrámáról - szólnak.
Ez a kötet Richard Wagner művészetelméleti írásaiból nyújt válogatást a magyar olvasónak. Igyekeztünk olyan szövegeket kiválasztani, amelyeket a gyakorló muzsikus tapasztalatai hitelesítenek, hiszen Wagner szövegei között számos spekulatív természetű írás is helyet kapott. A zürichi években megjelentett elméleti művek többségének (így az Opera és dráma, vagy A jövő műalkotása) célja egy még nem létező művészet elméleti körvonalazása volt. Ezzel szemben az 1870-es években keletkezett, kései zenedramaturgiai írások annak a művésznek a gondolatait és tapasztalatait juttatják kifejezésre a ,,zenedráma" gyakorlatával kapcsolatban, aki már megalkotta a ,,jövő műalkotásait". E kései szövegek izgalmas módon lépnek vitába az Opera és dráma meghatározó téziseivel, oly módon, hogy szerzőjük voltaképpen sohasem vonta vissza az abban kifejtett, korábbi meggyőződéseit.
E zenedramaturgiai írások mellett az olvasó Wagner két korábbi, nagy jelentőségű és hatású szövegét is megtalálja e gyűjteményben: a szimfonikus költemények 1857-ben keletkezett apológiáját és a karmesteri gyakorlatot talán minden egyéb korabeli írásműnél mélyebben meghatározó esszét a vezénylésről.
240 oldal
3590 Ft
Az operett műfajáról beszélni tudományos berkekben sem mindennapos esemény. A műfaj színháztörténeti beágyazottsága erős feldolgozatlanságot mutat, s ez a jelenség nem írható a könnyed,...
1872 áprilisában az épp Pesten tartózkodó Jacques Offenbach megtekintette a Tannhäuser egyik előadását a Nemzeti Színházban. A Fővárosi Lapok így tudósított az eseményről: ,,Egy földszinti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ