kiadvány oldalanként
A jelen kötetben Lajtha László (1892-1963) zeneszerző, népzenekutató és zenepedagógus
írásainak magyar nyelvű kritikai összkiadását kapja kézhez az Olvasó.
A Lajtha-írások legjelentősebb zenetörténeti értékét elsősorban azok a népzenekutatásunk
,,hőskorában" (1925-1962) készült tanulmányok, cikkek, előadások képviselik,
amelyeket a szerző az országos gyűjtőmozgalom kérdéseiről és saját gyűjtő
munkájának eredményeiről hazai és külföldi fórumokon közreadott. Lajtha, aki
a magyar népzenekutatás első intézményes gyűjteményének és kutató-műhelyének,
a Nemzeti (Néprajzi) Múzeumnak 1919-1949-ig munkatársa, később vezetője volt,
magyar és idegen nyelvű írásaival mindenekelőtt a Bartókkal és Kodállyal közös tudományos
,,frontot" erősítette, akiknek jobb megértéséhez is ismernünk kell Lajtha
gondolatait. A népzenekutatás nemzetközi fórumainak (CIAP, IFMC) vezető személyiségeként
a magyar népzenekutatás kiemelkedő eredményeit ismertette idegen
nyelvű publikációiban.
Írásaiban jól körvonalazódik önálló szemléletű gyűjtő-programja, amely arra enged
következtetni, hogy Bartók és Kodály mellett ő volt az a kutatószemélyiség, aki
a népzene ,,homályban" maradt területeit a hagyományos népkultúra egyéb ágaival
való szoros összefüggésben (hangszeres népzenei együttesek, néptánc-, illetve
a későbbiekben az egyházi népének kutatása) elsőként feltárta.
A közzétett mintegy száz művet a Lajtha-centenáriumra megjelent első, válogatott
Lajtha-írásgyűjteményünk tematikus felosztása szerint csoportosítottuk. A legjelentősebb
tematikus egységet (3-63.) a népzenei-, néptánc- és hangszertörténeti
kutatások eredményeit közlő művek képviselik, a további mintegy negyven műből
álló csoport (64-101.) a zeneszerző és pedagógus zenei életre reflektáló cikkeit,
megemlékezéseit, kritikáit tartalmazza. Kortársaival ellentétben saját zeneműveinek
ismertetésétől tartózkodott, zeneszerzői nyilatkozatai is igen csekély számban
láttak napvilágot, de amikor ő szólt Bartók Béláról, Claude Debussyről, Vaughan
Williamsről, akkor mindenki másnál hitelesebb képet adott kortársairól és saját
magáról. Minden írása magán viseli a bonyolult, de mégis rendezett, az igazság
és szépség keresésében fáradhatatlan egyéniség vonásait. Az íráskötetet függelék,
szerzői bibliográfia, névmutató egészíti ki.
800 oldal
8990 Ft
A második világháború, legfőképpen a színházak 1949-es államosítása utáni politikai, hatalmi és nyelvi kavarodásban az operett is ideológiai képződménnyé válik, s ez veszélyezteti annak a jellegzetesen budapesti játékgyakorlatnak a megmaradását, amely számos ismert zeneszerző és librettista közös életművével létrehozta a magyar operett műfaját. A bécsi, berlini és párizsi operettélet mellett a budapesti zenés színházi gyakorlat mondható jelentősnek Európa kulturális emlékezetében, s hogy ez ma is így van, nem kis részben Gáspár Margitnak, a Fővárosi Operettszínház élére 1949-ben kinevezett igazgatónak köszönhető.
Az Operettszínház Gáspár-korszakának első bemutatója a Rajk-per idején, utolsó bemutatója a forradalom előtti nyárelőn kerül színre. A heves és megrázó politikai történetek az igazgatót 1956. október 30-án felmondásra késztetik, ezzel véget ér egy politikailag mindvégig elkötelezett, de szakmailag kifogástalan etikával, mély humánummal, végtelen invencióval végigvitt hét év. Ez a színház egyik legjellegzetesebb korszaka, az átmentés korszaka.
Kötetünk a Fővárosi Operettszínház 1949-1956 közötti repertoárját mutatja be, egyenként elemezve a hét évad huszonkilenc bemutatóját, az ezres szériát futó nagyoperetteket éppúgy, mint a vasárnapi gyerekmatinékat és táncesteket, kiemelve a rendezés, a zenés dramaturgia, a zenés színészet és a tér elemeit, vagyis az előadás esztétikai felülete felől tesszük láthatóvá a kulturális kontextust és a hatástörténetet. Kitérünk az intézmény és a város viszonyára, az ideológiai környezetre, a közösség elvárásrendjére, s az operettek kapcsán ráismerünk a rendszert, kultúrát és nyelvet váltó ország traumájára és túlélési stratégiáira.
Az olvasó kronologikusan, a bemutatók sorrendjében követheti azt a folyamatot, amely a szovjet és a népi demokratikus operettek játszása mellett a saját fejlesztésű, úgynevezett termelési operetteket is megalkotja, majd elérkezhet azokhoz az előadásokhoz, amelyek Lehár és Kálmán műveit hozzák a társulatra újraszabva közönség elé.
592 oldal
6990 Ft
Az operett műfajáról beszélni tudományos berkekben sem mindennapos esemény. A műfaj színháztörténeti beágyazottsága erős feldolgozatlanságot mutat, s ez a jelenség nem írható a könnyed, a szórakoztató művészetekre csak szociológiai közelítésekkel forduló tudományos gyakorlat számlájára. Kötetünk egyik célja felderíteni ezt a nem beszélt nyelvet, a műfaj jelenségének és jelenlétének negligálását. S erre kétségkívül a leghatásosabb módszer az írás, az elemzés.
A ,,Hát újra itt..." zeneszerzők, librettisták, történészek, szakírók és színházcsinálók írásait tartalmazza, olyan szövegeket, melyekben itt, e színháztörténeti pillanatban pozícionálják viszonyukat az operett műfajához. Látható, hogy sokakat inspirál az a feszültség, mely az operettmotívumok általános ismertsége és a műfaj hiányos szakmai reprezentációja között vibrál. A kulturális emlékezetünket titkosan vagy csendesen, de erőteljesen strukturáló jelenség megérdemli, hogy kötetbe rendezett elemzések taglalják. Az írások többek között beszélnek a legendás hazai alkotások létrejöttéről, az újraírásról, a librettófordításról, a szerepkörök túléléséről, az Operettszínház egykori és mai emblematikus előadásairól. De érintik azt is, hogy a mai alkotók hol találhatják meg a fogalmazás és a kérdezés lehetőségét e műfajban.
240 oldal
2990 Ft
1872 áprilisában az épp Pesten tartózkodó Jacques Offenbach megtekintette a Tannhäuser egyik előadását a Nemzeti Színházban. A Fővárosi Lapok így tudósított az eseményről: ,,Egy földszinti páholyban ült Offenbach is, az operettek termékeny szerzője. A lepke meglátogatta az oroszlánt, de hatalmas hangját nem sokáig állta ki, s csak másfél felvonást hallgatott meg Wagner zenéjéből, mely a zenevilágban csaknem ellenkező sarokpontot képez, mint az övé." A magyar közönség számára persze Offenbach mindig is ,,az operettek termékeny szerzője", ,,a zene Arisztophanésze" és ,,a zenei farce-ok nagy mestere" maradt; a csellóvirtuózról és -pedagógusról, vagy a Lafontaine állatmeséit megkomponáló dalszerzőről senki nem tudott. De vajon minek köszönhető, hogy Offenbach műveit oly gyakran állították szembe az ,,oroszlán", Wagner zenéjével? Hogyan lett ebből a muzsikusból, akinek egyes operettjeit a 19. században még ,,a zenei pornográfia" alkotásainak tekintették, a 20. század elejére klasszikus szerző? És miként kerültek darabjainak 1950-es évekbeli előadásain olyan mozzanatok a szövegkönyvekbe, mint a Fehér Ház és az amerikai alvilág kapcsolata, a Marshall-segély vagy éppen egy imperialista összeesküvés? Többek között ezekre a kérdésekre is keresi a választ Bozó Péter könyve, amely a budapesti sajtóban megjelent kritikák és a színházi előadások fennmaradt előadási anyagai alapján mutatja be Offenbach változó magyarországi megítélését, a műveinek megjelenését követő, közel egy évszázadnyi időszakban, nemzetközi kitekintéssel, az angol, francia és német nyelvű szekunder irodalom legfrissebb fejleményeit sem tévesztve szem elől.


Bozó Péter zenetörténész. PhD doktori fokozatát a budapesti Zeneakadémián szerezte 2010-ben, egy Liszt dalainak szentelt, weimari forrástanulmányokon alapuló értekezéssel. Disszertációjának könyvváltozata, amely A dalszerző Liszt címmel a Rózsavölgyi és Társa kiadónál jelent meg 2017-ben, elnyerte a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság Kroó György Plakettjét. 2006 óta az MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa, ahol OTKA, NKFIH, TÁMOP és Bolyai János posztdoktori ösztöndíjasként az operett párizsi kezdeteiről és magyarországi gyakorlatáról folytatott kutatásokat. A Studia Musicologica című nemzetközi zenetudományi folyóirat főszerkesztője, emellett rendszeresen tart kurzusokat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskolájánál.
272 oldal
3990 Ft
A zeneszerző-életrajzok az esetek túlnyomó részében kevés izgalmat tartogatnak az utókor számára, Georg Friedrich Händel (1685-1759) pályája azonban e tekintetben is kivételesnek mondható. Szellemi hátországát az északnémet protestáns zenekultúra adta, de művészi kíváncsisága Itáliába vonzotta, ahol nemcsak a kor népszerű operaházaiban aratott jelentős sikert, hanem a katolikus egyház szívében, római bíborosok palotáiban is. Nem volt még harminc éves, amikor Londonba költözött, ahol az 1720-as években tomboló operaláz központi alakjává vált. Impresszárióként Itáliából szerződtetett énekesekkel, zeneszerzőként lenyűgöző operákkal bűvölte el az angol közönséget, majd amikor az olasz opera iránti lelkesedés alábbhagyott, több anyagi és fizikai összeomlást követően egy új műfaj, az angol oratórium megteremtésével találta meg a kiutat mind önmaga, mind a brit zenekultúra számára. Händel végül valóságos nemzeti intézménnyé vált: ő az első zeneszerző, akinek még életében szobrot állítottak, az ő egyik művéből készült minden idők első hangfelvétele (1888-ban), és róla szól az első zeneszerző-életrajz is. Utóbbiból, John Mainwaring 1760-as munkájából éppúgy sokat idéz Christopher Hogwood(1941-2014) alapműnek számító Händel-biográfiája, mint egyéb korabeli dokumentumokból (levelekből, naplókból, újságcikkekből), hogy felvázolja ezt a páratlanul gazdag és fordulatokban gazdag életutat, valamint az életmű fogadtatástörténetét. Händel-kutatóként Hogwood ugyanúgy jár el, mint historikus karmesterként tette: az eredeti forrásokat használja, és azokat történeti kontextusban értelmezi. Händelről szóló életrajza éppen ettől válik lebilincselő olvasmánnyá, szellemi-zenei időutazássá.
352 oldal
3990 Ft
A kötetben található írások két nagyszerű alkotó barátságának és együttműködésének a lenyomatai. Igor Sztravinszkij és Charles Ferdinand Ramuz az első világháború idején, 1915-ben találkoztak Svájcban, és azonnal megkedvelték egymást. A barátság hamarosan közös munkákhoz vezetett. Ramuz, mint a francia nyelvű svájci irodalom egyik kiválósága, három Sztravinszkij-mű - a Menyegző, a Róka és a most új fordításban közölt A katona története - librettóját írta meg. Talán emiatt is gondolt vissza oly szívesen a zeneszerzőre, és vidám hangulatú memoárban örökítette meg a vele való találkozásait. Ez a szöveg egyszerre számol be két kiemelkedő művész barátságáról, szerzői hitvallásáról és egy viszontagságokkal teli korról, s nem mellesleg A katona története keletkezéséről is fontos részleteket közöl. Ezért akár bevezetőként is olvasható Sztravinszkij egyik legfontosabb művéhez, amelynek szövegkönyvét most új fordításban olvashatjuk.
120 oldal
1990 Ft
Ez a tanulmánykötet egy, a magyarországi populáris zene 20. századi történetével foglalkozó könyvsorozat harmadik darabja. E gyűjtemények nem egyetlen, nagy narratíva köré épülnek, és nem az eddigi tudások szisztematikus összefoglalásai kívánnak lenni. Ellenkezőleg: számos tudományterület, intézmény és alkotói műhely képviselőinek - rendszerint kisebb témákra, részproblémákra, esetekre koncentráló - szövegei szerepelnek bennük, amelyek olykor kérdezésmódjukban, fogalomhasználatukban, de akár az azonos forrásokból levont következtetéseikben is különböznek egymástól. Ám talán épp ezek a különbségek mutathatják meg, hogy ugyanazoknak a zenei jelenségeknek és gyakorlatoknak egészen eltérő megközelítései is létezhetnek, és hogy a politika- és intézménytörténeti, a zenei-esztétikai, a szociológiai vagy a médiatudományi vizsgálódások egyaránt - jóllehet más és más módon - hasznosulhatnak a populáris zenei kutatásokban.

A szerzők ezúttal a saját speciális kutatásaikhoz kapcsolódóan azt igyekeztek körüljárni, hogy milyen panelek, mintázatok mentén jönnek létre a populáriszene-történetek; hogy miként működik a hazai populáris zene múltjával kapcsolatos emlékezet; s hogy mi szorul újragondolásra, illetve alkalmazható még ma is a téma kutatását korábban meghatározó paradigmák közül.

A magyar populáris zene története(i)ben az operettől a cigányzenén át a pop-rock különböző irányzataiig számos, hosszú ideje egymás mellett létező zenei jelenségről olvashatunk, de közben Magyarország társadalmának és kultúrájának néhány fontos kérdésével is megismerkedhetünk.
464 oldal
3990 Ft
Járdányi Pál (1920-1966) zeneszerző, népzenekutató és zenepedagógus születésének centenáriuma hívta életre e tanulmánykötetet. A kiadvány célja azonban nem korlátozódik a formális tiszteletadásra: nemcsak Járdányi alakja körvonalazódik a róla szóló mélyanalízisekből, hanem személyén és tevékenységén keresztül egy bő fél évszázad elevenedik meg annak művészi és tudományos eredményeivel, politikai kötélhúzásaival és személyes tragédiáival együtt. A magyar zeneszerzés és zenetudomány jelentős képviselői - többek között Kodály Zoltán, Ádám Jenő, Dohnányi Ernő, Farkas Ferenc, Ligeti György, Rajeczky Benjamin, Szabolcsi Bence és Szőllősy András - vonulnak fel a zenei élet egy-egy izgalmas jelenségére fókuszáló esettanulmányokban, amelyeknek érvelései helyenként hangsúlyosan, máshol csupán áthallások révén érzékeltetik Járdányi álláspontját az aktuálisan tárgyalt kérdésekben. A tanulmányok sokszínűsége jóvoltából a kötet nemcsak a gyakorló muzsikusok és a zenetudomány művelői számára biztosít tudományos hitelességű forrásanyagot, hanem a zene- és kultúratörténet iránt érdeklődő nagyközönség számára is érdekfeszítő olvasmányokat kínál a 20. századi magyar zene történetéről.
440 oldal
3990 Ft
Birgit Nilsson minden idők egyik legjelentősebb énekesnője volt, olyan művész, amilyen nem sok születik egy évszázadban. Azon kevesek közé tartozik, akikről elmondható, hogy új fejezetet nyitottak az operaéneklés történetében. Szerencsés helyen és időben, ideális körülmények között indult a karrierje: a második világháború utáni Stockholm nemcsak egy kiváló hazai erőkből álló, biztos kézzel vezetett operai együttesnek adott otthont, de számos világhírű vendégkarmester is ellátogatott a svéd fővárosba. Innen indulva Nilsson a világ összes jelentős operaszínpadára eljutott, a korszak legnagyobb Turandotjai, Saloméi és Izoldái között tartották számon. Wagner-énekesnőként főszereplője volt a Bayreuthi Ünnepi Játékok világháború utáni újjászületésének, az ,,Új Bayreuth" kísérletező időszakának, és részese lett a 20. század egyik legjelentősebb operai hangfelvétel-sorozatának, A nibelung gyűrűje Solti György által vezényelt produkciójának. Az operajátszás-történet egyik aranykorában volt világsztár, olyan korszakban, amelyben - az ő szavaival élve - ,,kész botránynak" számított, ha egy felvonás végén csak háromszor tapsolták ki a szereplőket a függöny elé.
Önéletrajzában - mely megjelenése után egy évvel díjat nyert a humoráért - jókedvűen, elragadó stílusban mesél gyerekkoráról, tanulmányairól, pályakezdő éveiről, nagy sikereiről, hangfelvételeiről, rajongóiról és első számú rajongójáról: a férjéről. Szinte mindent megtudunk, amire egy operarajongó kíváncsi lehet: háttérinformációkat a világ nagy operaházairól és azok igazgatóiról, személyes történeteket nagy énekesekről és karmesterekről, első kézből értesülhetünk megmosolyogtató színpadi csínyekről és kínos operai bakikról. Nilsson szakértőként ír az éneklésről, az énektanításról, operákról, operarendezésről, s az operarajongók és a szakmabeliek egyaránt sokat tanulhatnak abból, ahogy legkedvesebb szerepeit részletesebben is elemzi. De ugyanilyen szívesen mesél a hobbijairól, ételekről, árverésekről, ékszerekről, mindarról, ami az ő életét körülvette. S teszi mindezt félreismerhetetlen stílusában, melyben végig jelen van a saját hivatása - ahogy ő maga mondja: ,,opera az életem."
448 oldal
3990 Ft
A szalonok világának feltárása az elitkutatás része. Segíthet megérteni egy sor olyan társadalom- és művelődéstörténeti jelenséget, amely a 18. és a 19. századra volt leginkább jellemző, s a 20. századdal elmúlt. Elsősorban azért, mert a szalon mint társas együttléti forma abban a világban keletkezett, amikor még nem ismerték fel az elektromos áram lehetőségeit és vele a magnetofont, a filmet, illetve a hangrögzítés és az ismételhető lejátszás mind gyorsabban fejlődő technikai csodáit.
A 20. század elejéig a zenét szerte a világon nagyjából mindenütt otthon játszották és hallgatták, hiszen a kevés zenés színház, operaház és hangversenyterem elérése a távolságok, az utazás nehézségei, a hozzájutás költségei miatt jószerivel csak a nagyvárosokban jöhetett szóba. Az otthoni muzsika egybe is fogta a családot, feladatot adott minden tagjának, s különösen a háziasszonynak, aki az egyre növekvő középosztályban még jól tudott játszani egy-egy hangszeren, s közülük is elsősorban a mind népszerűbb zongorán.
A szalonok a politikai és diplomáciai kapcsolatépítésre, az irodalmi művek felolvasására, olykor kisebb színházi előadásokra is lehetőséget adtak, de a felső középosztály és az arisztokrácia zenés szórakozásának is a legfontosabb helyszínét jelentették, ám a 20. századra e rétegek is elszoktak a házimuzsikálástól, a szalonélettől. Frank Tibor kötete
208 oldal
3590 Ft
Az operett műfajáról beszélni tudományos berkekben sem mindennapos esemény. A műfaj színháztörténeti beágyazottsága erős feldolgozatlanságot mutat, s ez a jelenség nem írható a könnyed,...
1872 áprilisában az épp Pesten tartózkodó Jacques Offenbach megtekintette a Tannhäuser egyik előadását a Nemzeti Színházban. A Fővárosi Lapok így tudósított az eseményről: ,,Egy földszinti...
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ