Nem szerzőként, csak válogatóként jegyzi a könyvet, talán emiatt nem kapott helyet neve a borítón, pedig elismerés illeti Márkus Jánost, amiért ilyen tartalmas, szórakoztató anyagot pakolt össze.

1500 történet több mint 400 muzsikusról - így a felvezető/ajánló szlogen. Nem számoltam meg, biztos annyi, a könyv oldalszáma és vastagsága már amúgy is jelzi: hosszan tartó élményről van szó.
Mert ugye egy ilyen gyűjteményt amúgy sem egyhuzamban kell olvasni, úgy eleve el is veszti a hatását; nem véletlenül szoktak az anekdotákból egyszerre csak egyet-kettőt megjelentetni - már ahol és amikor (a Fülesben művelték például ezt anno, tudatosan, hétről-hétre).

Viszont, ha már így egyben, nagy tételben találkozunk a közkinccsel, ránk van bízva, hol lapozunk bele, kiről olvasunk, kin röhögünk. Márkus János megkönnyítette a dolgunkat, logikus felosztásban tálalja az anekdotákat. Külön fejezet foglalkozik a zeneszerzőkkel, a karmesterekkel, az előadókkal, s van egy záró blokk, mely a "szintén zenészekről" szól. További könnyítés, hogy a korszakos tagolás helyett alfabetikus sorrendbe rendeződtek a célszemélyek, így könnyebb visszakeresni a sztorikat, elég, ha megjegyezzük, kiről volt szó.

Amúgy nem lehet könnyű összerakni egy ilyen kollekciót - sok esetben talán pont ez a "kiről volt szó" a sarkalatos kérdés. Mert az anekdotának mint műfajnak a sajátossága, hogy bizonyos korlátokon belül tetszés szerint cserélhető benne az alany. Ismerjük a szlogent: "Ez olyan jó, hogy mostantól én mondtam". Hogy ez kitől származik? Elvileg van gazdája, de tulajdonképpen - lásd az előbbieket - bárki mondhatta. S még ha egy anekdota kapcsán van is hiteles, korabeli forrás, akkor is három verzió állítható fel: tényleg az illető mondta, netán mások találták ki róla, vagy csak újabb bizonyítéka annak, hogy mindig is létezett a PR, csak nem így hívták.

Szintén a "szabadon választható" kategóriába sorolja a műfajt a tény, hogy gyakorlatilag egy egyszerű viccet is lehet "nevesíteni" és anekdotaként közzé tenni - erre van is jó pár példa ebben a könyvben. Bár ettől kicsit hiteltelenné válik maga a történet, de valahol pont ez az anekdoták egyik hatóanyaga: "ha nem is igaz, nagyon jó". Már, ha passzol a poén és az alany.

De mitől is fog passzolni, mitől lesz tényleg "nagyon jó"? Le kell-e rántani a történetről minden sallangot, vagy épp ellenkezőleg, ki kell díszíteni, és részletgazdagon tálalni? Nyilván hol így, hol úgy, nagy a távolság, a játéktér a rövid vicc és a terjengős adoma között. Egyszerre könnyítés és nehezítés is, hogy az anekdoták nagy része közkézen (közszájon) kering. Nehezítés, hiszen ki kell választani a legfrappánsabb változatot, és könnyítés, mert ha megvan a győztes, akkor azon már egy dekányit sem kell módosítani.

Úgy tűnik, a Rózsavölgyi kiadványa esetében az utóbbi változatról van szó. Márkus fel is sorolja a könyv végén a forrásokat, de ha nem tenné, akkor sem lehetne nem észrevenni, hogy szó szerint köszönnek vissza komplett anekdotafüzérek már napvilágot látott gyűjteményekből. Másolás - beillesztés.

De hát: "bevált csapaton ne változtass". Attól úgysem kell tartani, hogy ezek a történetek most már végképp így maradnak. Az anekdota egyik alaptulajdonsága, hogy továbbadódik - és nem kell hozzá társaságban még egy sört inni, hogy picit megváltozott formában hangozzék el, üssön és terjedjen tovább a sztori.
Mindehhez kínál bőséges és jó minőségű muníciót ez a könyv.

Kiadvány:
Márkus János
Muzsikus-anekdoták
Rózsavölgyi és Társa, 2009

Forrás:
momus.hu
2009.12.17.