Weiss János

„Elhatároztam, hogy muzsikus leszek”

KÖNYVKRITIKA - LXIV. évfolyam, 37. szám, 2020. szeptember 11. Élet és irodalom

Richard Wagner: Válogatott el­mé­leti írások. Válogatta és az utó­szót írta Csobó Péter György, for­dí­totta Csobó Péter György és Fejérvári Boldizsár. Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2020, 264 oldal, 3590 Ft

A mostani könyvnek csak a horizontján jelenik meg az alkotás és az alkotó. Mindenesetre az elméletnek még lenne egy fontos lépése, amely az alkotót a közönséggel köti össze. „A géniuszt a világgal való első érintkezése arra kényszeríti, hogy önmagát eltakarja. A szabály ez: a publikum mulatni akar, próbáld meg e mulatság örve alatt elfogadtatni velük művészetedet.” (Művészet és forradalom, 222.) Mindezen végig kellett mennie, hogy Wagner elmondhassa: elméletalkotóként is muzsikussá vált. (I.m. 15.) Erről a muzsikusról mondta nemrég valaki: „egy borzalmas zseni”. (Mosche Zuckermann: Wagner, ein ewig deutsches Ärgernis.)

Mit jelentett „muzsikusnak” lenni a XIX. század közepén és második felében? És hogy formálta meg Wagner a maga számára ezt a szerepet? Ebben a könyvben talán elsősorban erre a kérdésre kaphatunk választ. Egyvalamit biztosan mondhatunk: a muzsikus­szerephez Wagner hozzásorolta az elméletalkotást és az esztétikai elemzéseket is. (Erről Csobó Péter is írt a recenzeált kötet utószavában.) Wagner zenei műveit Magyarországon – kisebb-nagyobb megszakításokkal – rendszeresen játsszák, az elméleti írások publikálása azonban ezzel nem tartott lépést. Mind a mai napig nem jelent meg teljes terjedelmében az 1851-es Opera és dráma című alapvető könyve. Ez a mostani kötet pedig elsősorban az 1914-es Művészet és forradalom című válogatást szeretné kiegészíteni. (Az utóbbinak megjelent egy némileg modernizált változata a Seneca Kiadónál, 1995-ben; a fordítást Berényi Gábor fésülte át.) És aztán még egy kézenfekvő hibát is el kell kerülnünk: bevett megközelítés az elméleti írásokat a wagneri zenedrámák árnyékába állítani. (E megközelítés problematikusságáról is olvashatunk a jelen kötet utószavában.)

Az Opera és dráma című könyv szerint a muzsikus mint elméletalkotó műfaja a „kritika”. „A kritika számára – amíg fennáll és fennállhat – mindig hiányzik a művészet általi beteljesülés; sohasem adhatja át magát teljesen a maga tárgyának, a maga egyik felével mindig kívül marad, mégpedig azzal a felével, amely az ő saját lényege.” (Gesammelte Schriften, 3. kötet, 1976. 227.) Ha most Wagner esztétikai-kritikai koncepcióját akarjuk rekonstruálni, akkor a következő fejezeteket kell megkülönböztetnünk.

(1) Tudjuk, hogy Wagnernek nagy szerepe volt a beethoveni zene klasszicizálásában; számos művéről írt, mindig a feltétlen nagyrabecsülés hangján. Az egyik legfontosabb felismerése Beethovennel kapcsolatban: „Ha a legmeghatározóbb motívumait szemügyre vesszük, még az allegróban is mindig az adagióból vett éneklés dominál.” (55.) (Wagner a schilleri fogalomalkotást követve a mozarti naiv allegróval a beethoveni szentimentális allegrót állítja szembe.) Adorno ehhez az Eroica-szimfónia első, „allegro con brio” tételével kapcsolatban lakonikusan megjegyzi: „Ez nem adagio-melódia – egyáltalán nem is melódia.” (Zu einer Theorie der musikalischen Reproduktion, Suhrkamp Verlag, 2001. 43.)

(2) Wagner egyik legfontosabb felismerése szerint a zenei művekhez mindig hozzátartozik az előadásmód is, ezért foglalkozik annyit a vezényléssel és a karmester szerepével. „A helyes tempó a jó muzsikusnak szinte önmagától is megmutatja, miként találjon rá a darab helyes előadásmódjára [...]. Az azonban, hogy mennyire nem könnyű meghatározni a helyes tempót, éppen abból világlik ki, hogy arra minden tekintetben éppen a helyes előadásmód felismeréséből lehet rátalálni.” (42.) A „helyes” tempó és a „helyes” előadásmód így egyfajta hermeneutikai kört alkot.

(3) Végül Wagner szerint a reprodukció nem választható el élesen a zenei alkotástól. Wagner Liszt zongorajátékáról írja: „itt nem reprodukcióról, hanem valóságos alkotásról van szó. Az e két tevékenységet elválasztó határt sokkal nehezebb pontosan megadni, mint az általában hiszik.” (10.) És ezt talán meg is lehet fordítani: az igazi zenei alkotáshoz a reprodukción keresztül vezet az út. 

A mostani könyvnek csak a horizontján jelenik meg az alkotás és az alkotó. Mindenesetre az elméletnek még lenne egy fontos lépése, amely az alkotót a közönséggel köti össze. „A géniuszt a világgal való első érintkezése arra kényszeríti, hogy önmagát eltakarja. A szabály ez: a publikum mulatni akar, próbáld meg e mulatság örve alatt elfogadtatni velük művészetedet.” (Művészet és forradalom, 222.) Mindezen végig kellett mennie, hogy Wagner elmondhassa: elméletalkotóként is muzsikussá vált. (I. m. 15.) Erről a muzsikusról mondta nemrég valaki: „egy borzalmas zseni”. (Mosche Zuckermann: Wagner, ein ewig deutsches Ärgernis.)