Hosszan lehetne (és lenne érdemes!) kutatni a világháború utáni évek „hangrobbanásának” okait, most azonban elég legyen rögzíteni a tényt, hogy az 1940-es évek végén feltűnt egy „hangnagybirtokos nemzedék”, melynek teljesítményét már nemcsak – megkérdőjelezhető – visszaemlékezésekből, kritikákból, recsegő gramofonoldalakról lehet rekonstruálni, hiszen munkásságuk hozzáférhető, kontrollálható – és ezáltal sokkal jobban meg is érthető. A hangsúly tehát azóta a hangzó dokumentumokra tevődött át, minden más csak kiegészíti, színesíti azt. Emellett persze mindig érdekes elolvasni a művészek személyes visszaemlékezéseit is, hiszen egészen más – teljesen szubjektív – színezetet adnak a történteknek.

Caruso írását itt olvashatja el: https://bit.ly/2Pm1tEB//