Várkonyi Benedek - Ex libris

ÉS könyvkritika 2021. április 16.

Ebben a Bécsben gyakran föltűnik Gustav Mahler özvegye, Alma Mahler is, a fekete özvegy. (Milyen ragyogó ez a magyar cím!) A huszadik századi történetek nagyon gyakran találkoznak. A Thomas Mannról és az Anschluss Bécséről szóló könyv mintha rokonok lennének, köztük láthatatlan dramaturgia dolgozik. Oliver Hilmes ugyanazt az Ausztriát hozza elénk, mint Manfred Flügge könyve, csak éppen más szögből nézi azt. Nem mondhatnánk, hogy ellentétes képet mutat, elvégre Mahler özvegyétől nem állt túlságosan messze Hitler és a nácik megszállta ország; sőt ő maga mondja a naplójában lelkesülten: „Világfasizmus! Ez az! Nemzeti pártok fölötti fasizmus!” Nem éppen kedves szavak. Hilmes megpróbálja egyensúlyba hozni a dolgokat, és nem egyszerűen tényeket mutat meg. Mintha magyarázatot akarna adni arra a különös ellentmondásra, amely szereplőjének nézetei és férjei között rejlik, merthogy „zsidók nélkül nem élhetek”. Ez a helyzet túlságosan összetett (a lélekkutatók szerint bizonyosan igen egyszerű), ezért ez a könyv sem pusztán beszámoló vagy életrajz. Igazából problémák sokaságát dobja föl, és csaknem azt mondja, hogy elvégre ilyen volt a huszadik század, és ez az élet ennek a huszadik századnak az eredménye. Alighanem kétségek között született ez a könyv. Az író rögtön az elején azt kérdezi (nyilván saját magától, de mivel leírta, az olvasótól is), hogy negyven évvel Alma Mahler halála után „mi szükség van még egy, immáron hatodik életrajzra”. De ha ezt a hatodik életrajzban kérdezi, akkor szerinte szükség van. És tényleg úgy érezzük, hogy jól jött ez, mert A fekete özvegy alighanem a legjobb az összes közül. Nemcsak azért, mert a legalaposabb, és a lehető legmélyebbre ereszkedett a részletek tengerében, hanem mert igyekszik igazságos is lenni. Nem ítél, hanem csak leír, ami valószínűleg a legnehezebb dolog, kivált Alma Mahler esetében, aki férfiszemmel (lehet, hogy nőivel is) bizonyára megnyerő volt, de ma talán nem rokonszenveznénk vele. Hilmes nemcsak végtelenül sokat olvasott, hanem előkerített interjúkat, és ő maga is fölkeresett egykori tanúkat. Vagyis bízunk benne, és nagyon fontos, hogy az olvasó bízzon az írójában. Különösen akkor, ha nem regényvilágba megyünk, hanem az egykori valóságba. Ez a mű olyan nagyszerű, hogy a bizalmunk akkor sem rendül meg, amikor téved. Amikor azt mondja, hogy Alma Mahler egyáltalán nem beszél a naplójában a lánya születéséről. De, beszél, ez a magyarul is megjelent Férjeim, szerelmeim című napló-visszaemlékezésben is megtalálható. De ez nem is olyan lényeges, amikor egy ragyogóan fölépített életrajz áll előttünk. Amikor elolvassuk, az az érzésünk, hogy Alma Mahler a világtörténelem egyik legönzőbb asszonya lehetett. És már azon sem csodálkozunk, hogy első férje kottakéziratait úgy árulta, mint egy műkereskedő.