Ugyan a Pop, csajok, satöbbi óta tudjuk, hogy a zenei válogatások és listák megalkotása lényegében együtt jár a magányossággal, Poós Zoltán költő és újságíró személyiségének erre irányuló vonásait eddig csak a mélyebb jelentésrétegek tüzetesebb áttekintése során sejthettük. Persze a Táskarádió zenetörténeti esszéi sem erről tesznek tanúbizonyságot: inkább egy olyan gyűjteménnyel van dolgunk, amely – félúton a szintén Hornby által jegyzett 31 dal, és a Vájtfülűek brancsa között – a múlt dalaiba ágyazva meséli el egy élettörténet megjegyzendő fordulópontjait. Még akkor is, ha a visszaemlékezések és közbevetések csak másodlagos szerepkörrel bírnak a kötet háromszáz oldalas terjedelmében.

Az öt évtizednyi dalt öt fejezetbe sűrítő kiadvány körültekintő, pontos és kortörténeti szempontból, valamint anekdotázó jellegéből adódóan hiteles forrásként szolgálhat azok számára, akik szeretnék jobban megismerni és megérteni a magyar popzene sajátos múltját, a minták követésétől a dal keletkezési körülményein át egészen a nemzetközi áttörések taglalásáig. A szerző lényegében csak mesél, és ebből a nosztalgikus felhangból következtethetünk arra, hogy leginkább múltjában érzi jól magát. Azt pedig, hogy ez mennyiben írható a megszépült emlékek számlájára, csak maga Poós Zoltán tudhatja. Mindazonáltal saját én-fejlődése tökéletesen reflektálódik a magyar popzene folytonos átalakulásában: és a hangsúly itt valóban a mindenkori POP fogalmán van, amely a szerző állásfoglalása szerint is a szórakoztatóipar része, ebből kifolyólag pedig egy következetes ív köszön vissza a stílusos, bakelit-hatású designnal megáldott kiadvány lapjain.

A hatvanas évek táncdalfesztiváljaitól az itthon elkésődött rock and rollon és a térhódító beat-hullám első szárnycsapásain át eljutunk a hetvenes évek átmeneti és zeneileg már fragmentált terébe (ahol a beat és ősrock közötti feszültséget az LGT fellépése és kibontakozása szüntette meg), amit a nyolcvanas években további feloldódás követ mind zenei, mind tartalmi értelemben, hiszen Erdős Péter popcenzor szerepének háttérbe szorulásától kezdve a rendszerváltás előszeléig minden ekkor manifesztálódott. A kilencvenes évek felhozatalából szerencsére kimaradnak az igénytelen, és gombamód szaporodó produkciók: ehelyett az élőzenéé a terep, amely a korábbi felszabadulást értelmezi újra, és húzza szét még inkább érezhető módon, amely sokszínűség a mai napig tart – három mondatban erről szólna a könyv, ám jóval többet kap az olvasó egy narratív betoldásokkal, valamint koncertjegy-fénymásolatokkal és fotókkal megtoldott instant történelemóránál. Ugyanis ezeknek a daloknak valóban történetük van, előadóiknak pedig valóban meg kellett birkózniuk koruk, környezetük és lehetőségeik kisebb-nagyobb problémáival. Ez pedig azért fontos, mert a fiatalabb generáció így értheti meg igazán, hogy a megboldogult Sláger Rádió dalainak sikere miből is fakad; hogy az Edda szerepe miért volt olyan meghatározó saját idejében; hogy az Illés, az Omega, a Piramis, vagy épp a P. Mobil fennállása során mivel vonult be a magyar zenetörténetbe; valamint a rebellis lelkületű zenekarok (mint a Rolls Frakció, a CPg, vagy a Beatrice) színtéren való fontossága miként nyilvánul meg napjaink felfogásában. Nagy örömömre a kötet különálló esszében boncolgatja Cseh Tamás alkotói érdemeit, valamint közvetve a Kispál és a Borz népszerűségének titkát, de az ’Átkos kiadói rendszeréről is lekerül egy megfakult és poros fátyol, amely szintén új megvilágításba helyezi a populáris kultúra regisztereinek alakulását, fejlődését.

Ezek átélt, történetileg hiteles hátterét pedig éppen Poós közbevetései, elkalandozásai és „médiapletykái” oldják fel: nyelvezete utalásokkal telített, játékos, nem egyszer ironikus színezetű, és végeredményében nagyon olvasmányos, ismeretterjesztő, melynek köszönhetően a szelekció irodalmi értéket ölt magára. Ugyan a didaktikus, okító jelleg távol áll a Táskarádió kompozíciójától, a laikusok bevonása mégis szempont – az itthoni zenei történet utóbbi ötven évébe tökéletes betekintést nyújt a kiadvány. Azonban szót kell ejtenem néhány pontatlanságról is, amelyekkel kapcsolatban Poós már az előszóban is magyarázza bizonyítványát (mondván egy esetleges bővített kiadásban lenne bonus track-fejezet), ezek mégis szemet szúrhatnak már csak az objektivitás szempontjából is. Egyfelől a korábban említett múltközpontúság eredménye, hogy a nyolcvanas évek második felétől némi zavar keletkezik a rendszerezés relevanciájában, és azt ugyan nem állítom, hogy a szerző nem ért az újabb idők zenéjéhez, de ismeretei és szempontrendszere alapján egy kissé maradi, felületes közeledést tanúsít a jelen popzenéjével-, vagyis annak definíciójával kapcsolatban. Én személy szerint ugyanis nagyon hiányolom az utalások szintjén – mintegy önmentés gyanánt? – többször felbukkanó A.E. Bizottságot; véleményem szerint az Amber Smith-hez címzett recenzió nem állhat meg a lábán az Annabarbi említése nélkül; a saját esszét nem kapó Neoton Família utalásrendszerében pedig még elfért volna egy jelen kontextusban tán tabunak számító, utolsó Erdős Péter-kikacsintás – elvégre alapja bőven lett volna rá a szerzőnek. Emellett szóvá kell tenni bizonyos műfaji elágazásokat, és azok helyesírását, amely főként a metallal (és nem metál, előtag meglétekor sem!) kapcsolatos esszéknél (Pokolgép, Moby Dick, valamint F.O. System) nyilvánul meg: a műfaji terminológia alkalmazása ingadozó, a kötőjelek használata bizonyos helyeken felesleges, származtatásuk pedig homályos és kiegészíthető, kiegészítendő; és így a ’thrash metal’ trash-ként való megemlítésén talán már nem is lepődünk meg. Továbbá a Kispál és a Borz-esszé egyéb lemezekre vonatkozó állásfoglalása is csak a szerző szempontrendszerét tükrözi: ugyan a 2003-as Turisták bárhol nem kapott egyöntetű visszajelzéseket a sajtó és a közönség részéről, mégis ez a kiadvány hozta meg a hullámszerű rajongói vérfrissítést – ezt mi sem igazolja jobban, minthogy a mi (azaz a mostani húszéves) generációnk bölcsészei képtelenek bulizni a Csillag vagy fecske nélkül, hogy a Nem fáj minimalista sebnyalogatásáról ne is beszéljünk.

És függetlenül attól, hogy a kilencvenes évek a valóban minőségre törekvő popzenével foglalkozik (tehát Kozsó kérészéletű fiúzenekarai kimaradnak a szórásból), bizonyos hiányosságok itt is felmerülnek. A Vágtázó Halottkémek esszéje ugyan bőszen, némiképp tán túlságosan is utalgat a zenekar kiadványainak címeire, véleményem szerint a rock hangsúlyozása aránytalanul nagy szerepet kap, és a Tündérkert sem egy olyan transzparens szerzemény, amely hűen reprezentálná az 1997-re már kissé kiégett zenekart – a Voivod és Neurosis közös koncertjének kihagyása pedig éppúgy számottevő hiányosság, mint a Neurot Records megfelelő kánonból való kizárása. Arról nem is beszélve, hogy a Vágzátó Csodaszarvas 2009-es kiragadását gond nélkül megérdemelte volna az Óriás, a Fish!, vagy épp az Isten Háta Mögött. Az Anima Sound System esszéje ugyan utal a napokban megjelenő új, zeneileg más – és trendibb – irányt képviselő lemezre, Juci új zenekara mégsem kap említést, holott szintén megérdemelné. Sickratman és a Belga szereplése pedig éppúgy indokolatlannak hathat egy minőségközpontú szelekcióban, mint dalaik kiemelése (nevezetesen Boldogságos és Boros) – nem ezek a dalok tükrözik valójában előadóikat, pontosabban ezek hallatán nem vívták volna ki jelenlegi popzenei helyüket: előbbi jelentéktelen, utóbbi fájóan együgyű és mondvacsinált tartalmú.

Ám ezektől elvonatkoztatva is több mint négy évtized a lehető legfogyaszthatóbb formában, a lehető legérdekesebb előadásmódban kerül tálalásra. Úgy, ahogy eddig még sosem tarthattuk kezünkben, és úgy, ahogy mindig szerettük volna. Így ha általánosságban is érdekel a zene, és azon belül párhuzamokat kívánnál felállítani az itthoni helyzet olvasatában, Poós Zoltán köteténél aligha vehetnél a kezedbe hatékonyabb és hitelesebb „első lépést”. A bővített kiadás azonban továbbra is izgatja a fantáziámat.

Kiadvány:
Poós Zoltán
Táskarádió - 50 év, ötven magyar sláger
Rózsavölgyi és Társa, 2010

Forrás:
nuskull.hu
2010.06.19.