Ez a töltelékszöveg a legendás Táskarádió dal második sora. Vagy az első vége. Kínos, ha az ember emlékezik a negyvenöt év előtti slágerekre. Még kínosabb, ha az azt megelőzőkre is. Az meg kifejezetten röhejes, hogy elfutja a pára a szemét, amikor visszagondol, hogy Szörényi Leventéék egy vendégektől mentes, Balaton-parti étterem üres teraszán eksztázis-szerűen éneklik délben (!), hogy „Táskarádióm mindig hallgatom, nem kell a csend nekem!” Ez valami idilli.

Pedig nem megy másképp. Poós Zoltán egy filológus türelmével, egy régész alaposságával törölgette le a port Táskarádió című kötetében az elmúlt ötven év slágereiről, zenekarairól, szólistáiról. És persze zenetörténelmi korképet is rajzolt.

Olvastam már jazztörténetet, Beatles-történetet, mindet szerettem, stílusáért is, de ennek a könyvnek a stílusa egyszerűen megkapó. Egyrészt nem fukarkodik a sommás, kissé pimasz megjegyzésekkel – legyen szó a zenekar minősítéséről vagy arról, amit a kor zsargonja »őszinte, kőkemény rock«-nak címkézett –, másrészt viszont fölsejlik a könyv mögött az ország délkeleti szélén élő, a zenéket, bandákat csak a haknikból ismerő kamaszkölyök, aki ma is röhög kisszerű világán. Amiből kinőtt, és amin túllépett.

Ne felejtsük el, az általa leírt bandák, stílusok, szerzők, előadók java részét már csak az indulás sikerei után, olykor hanyatló korában ismerhette meg. Megesik ez más szerzővel is, de nem mindenkinek Battonya és Mezőhegyes a kiindulópontja, mint Poósnak. Ettől az egész könyvet valami furcsa hangulat hatja át. Onnan nézve a főváros mintha egy másik csillagrendszer volna.

Tárgyilagos pályaképeit éppen a személyes kommentárok teszik plasztikussá. Nem (csak) azt írja le, hogyan hat a zene másokra, »a tömegekre«, de azt is, hogy akkor épp ott, a térkép szélén élő srácnak, rajongónak, lemezgyűjtőnek mit jelent a bőrszerkós félistenek megjelenése.

Bármelyik korfestő mondatát idézhetném, mind lenyűgöző, remélem az enyémtől eltérő korosztálynak is. Találomra választok:

(Taurus) „Koncerten az első sorban villáztam, olyan átéléssel, hogy kiestem az Úttörő Áruházban vásárolt Alföldi papucsomból.” – Hol van már az áruház, és hol az Alföldi cipőgyár…

Taurus

A Koncz Zsuzsa pályakép háttere: „… és a 68-as VIT-et is megjárt KISZ-es pajtás olyan elementáris erővel szólaltatta meg a Tombol a terror, vérzik a nép Allende! című dalt a májkrém szagú napközi menzáján, hogy összerázódtak az összekaristolt műanyag teáspoharak a tálcákon.”

És egy anti-karrier, a főnixmadár Hungária: „…senki sem számolt azzal, hogy jön egy banda, amely pillanatok alatt népszerűbb lesz a Neoton Famíliánál, az Onedin családnál, Kádár Jánosnál és szobi málnaszörpnél.” Szép egy csokor, főleg együtt...

Mondhatnám fellengzősen: pozitivista történetírás a Táskarádió kötet: leír. Fő irányzatokat, amelyeket a maguk korában istenített vagy leprázott bandákat vagy szólistákat, mindenkiről van egy jó és legalább egy kritikus szava. Többen kapnak „korszakhatár” címkét, és vannak dédelgetett közönségkedvenc alakok/zenekarok, akik/amelyek csak háttér mondatokban bukkannak fel, többnyire negatív példaként.

A pozitivista megközelítés jegyében persze áthatja a könyvet egy csöndes lemezgyár-ellenesség (Erdős Péter meg a szövegeket cenzúrázó sanzonbizottság itt is megkapja a magáét), de hát a szórakoztató zene akkor politikai terep volt (Erdős doktor pedig már nem védekezhet).

A nagyon durva CPg is egyik alakja a pályaképeknek. Ez meglepő lehet, de ha tényleírók vagyunk, nem csukhatjuk be a szemünket, fülünket, mert ez is része a folyamatnak.

             Grandpierre Attila

Nem Fenyő Miklós az egyetlen a kötetben, akinek halványodásáról, majd újra kifényesedő csillagáról esik szó. A divatok változásával, vagy éppen a közönség rajongásának kihunyásával olykor jobb becsukni a boltot. Aztán vagy van feltámadás, vagy nincs.

De van például egy figura, aki két társulattal is jelen van – talán Poós szimpátiája is belejátszik ebbe. A Vágtázó halottkémek és a Vágtázó csodaszarvas: elöl Grandpierre Attila ifjan és érettebb korban, megviseltebb arccal – de kétszer is korszakformálóan. Nem mindennapi egyéniség, nem mindennapi élmény.

Kovács Eszti csacska Pancsoló kislányától Péterfy Bori Love Bandjéig – és a komoly, kínos, férfi–nő kapcsolatig – húzódik a könyv íve. Szemezgetés csak, de a mellékszereplők, meg nem rajzolt, csak fölemlített bandák, alakok, dalok (továbbá fényképek, magnók, táskarádiók, reklámfotók, lemezborítók, koncertképek) szinte hiánytalan képet rajzolnak ötven évről.

Az volt a szép! Meg az ifjúság. (Ezt a két mondatot a Ripacsok című filmből loptam.

Kiadvány:
Poós Zoltán
Táskarádió - 50 év, ötven magyar sláger
Rózsavölgyi és Társa, 2010

Forrás:
olvassbele.hu
2010.06.22.