 Ex libris - Schumann válogatott írások
(kiadvány: Válogatott írások)
Schumann zenei dolgozataiból már 1943-ban megjelent egy magyar nyelvű összeállítás, Pillangók és karnevál címmel. A szerkesztő (Keszi Imre) akkor a kis kötet elején és végén közölt egy-egy töredék-összeállítást, és közéjük hét zeneszerzői portrét illesztett. Ennek az összeállításnak a csúcspontján Liszt Ferenc állt. Az új kiadás nemcsak sokkal terjedelmesebb, hanem az írásokat évszám szerint rendezi el, és így elejét veszi a legnyilvánvalóbb elfogultságoknak. Kezdjük tehát így: Schumann 1834-ben barátaival megalapított egy zenekritikai folyóiratot, amely a következő évtől már Neue Zeitschrift für Musik címmel jelent meg. Az embernek az az érzése, hogy a „neue” szó máshol is állhatna, mondjuk így: „Zeitschrift für neue Musik”. Az „új zene” kifejezése ekkor ugyan még nem létezett, de Schumann (és barátai) legalapvetőbb meggyőződése volt, hogy egy új zenei korszak küszöbén állnak. „A királyi trónt Beethoven után Carl Maria von Weber és néhány külföldi foglalta el. Amikor azonban már ezek is eltávoztak, a [zeneszerzők] egyre inkább megzavarodtak, s ma álmatlanul vergődnek klasszika és romantika között” (15.). Beethoven Schumann számára a zenetörténet egyedülálló csúcspontja. Éppen szobrot készülnek állítani neki, amikor Schumann így kesereg: „Bennem is él a bánat, hogy sohasem láthattam [őt], égő homlokomat sohasem támaszthattam a kezéhez. Az életem áldoznám ezért” (134.). Beethoven 1827-ben halt meg, a közvetlen követője (Schumann szemében) Carl Maria von Weber volt, akiről sok szó esik a kritikákban, de többnyire csak rövid utalások formájában. A külföldiek közül Schumann valószínűleg Hector Berliozt említené elsőként, akinek Fantasztikus szimfónia című műve 1830-ban született. Ezt írja róla: „Bármennyire is elhanyagolja Berlioz a részleteket az egész kedvéért, nagyon ért a részletek művészi, finom kimunkálásához. De nem facsarja ki a témát az utolsó csöppig. Sokakkal ellentétben nem veszi el a hallgató kedvét egy-egy szép gondolattól, unalmas tematikus kidolgozásokkal. Olykor jelét adja annak, hogy az egyes témákat alaposabban is ki tudná dolgozni” (81.). Ezeket a sorokat Schumann 1835-ben írta, és tudjuk, hogy a kritika Liszt két évvel korábbi zongoraátirata alapján készült. A maga munkájáról Liszt egy levélben így írt: „Olyan lelkiismeretesen dolgoztam ezen, mint amilyen lelkiismeretesen a Szentírás másolatait készítették, és megpróbáltam a zongorára átültetni nemcsak a zene általános szerkezetét, hanem annak minden egyes részét, valamint számos harmonikus és ritmikus kombinációját is” (NAXOS 8.550725, kísérőfüzet). Ez lesz Schumann alapproblémája: a részek és az egész viszonya. S ő a részletekből indul ki, az egész nála csak asszociatív utalások eredményeként tárul (vagy tárulhat) föl. Ebből a meggondolásból kiindulva alkotja meg Schumann a Dávid-szövetséget, a különböző kritikai szólamok pluralitását. Ennek legszebb példája a Beethoven-emlékműről írt „négy vélemény” (133–140.). Weiss János KÖNYVKRITIKA - EX LIBRIS - LXVI. évfolyam, 4. szám, 2022. január 28.
2022-01-28 07:04:12
|
 |
|
|
|
