Richard Wagner: Válogatott elméleti írások

Ez a Wagner-kötet az eddigiekhez képest újdonsággal szolgál: nem a nagy hírű zürichi írásokat (1849–1958) olvashatjuk, hanem a kései (az 1870-es évekből) származó dolgozatokat. Csobó Péter György kitűnő utószavában olvashatjuk: „Wagner zeneműveit az 1852–53-as szezonig a színházak alig vagy egyáltalán nem játszották. Mindez csak azután változott meg, hogy megjelentek a Zürichben megírt elméleti művei, és szinte azonnal intenzív vita alakult ki ezek körül” (224.). Úgy tűnik, a színházak feltételezték, hogy van valamilyen kapcsolat az írott dolgozatok és a zeneművek között. De az is lehet, hogy csak a megnövekedett érdeklődést próbálták kihasználni. Ugyanakkor a kötetben van egy dolgozat, amely egy kicsit korábbi (1857-es), és Lisztről szól. Liszttel kapcsolatban már Schumann is megengedett magának egy halovány kritikát. „S míg mint előadó szédítő magasságokba hágott, mint zeneszerző hátrébb maradt, s ezáltal egy örökös félreértés keletkezett (...)” (Pillangók és karnevál, 94.). De ez a félreértés (talán) nem is volt az. A folyóirat 1835-ös beköszöntőjében Schumann „harcot” indított a „külsőséges virtuozitás” ellen. A következő kritikai megjegyzés Liszt előadó-művészetére vonatkozik: „Egyszer azon kapjuk, hogy a legborúsabb képzelgésekben vergődik és közömbössége a blazírtságig fokozódik, máskor viszont a legféktelenebb virtuóz-mutatványokba merül, gúnyolódva és a félőrültségig vakmerően” (Pillangók és karnevál, 94.). És ennek a nagy ára az előadó-művészetben, de a saját műveiben is a formátlanság lesz. Wagner viszont (a szimfonikus költemények kapcsán) a lehető leghatározottabban a védelmébe veszi Lisztet. De igazából nem érvel, hanem a saját „lelki felemelkedéséről” meg „titkokról” beszél. És amikor a forma kerül szóba, akkor is inkább visszaszúr: „Ha nem létezne a forma, bizonyosan nem léteznének műalkotások sem; de műítészek egészen biztosan nem, és ez az utóbbiak előtt oly nyilvánvaló, hogy lelki félelemből formáért kiáltanak (...)” (13.). Már itt is látható: Wagner zenei írásaiban egy kinyilatkoztató-felsőbbrendű beszédmód uralkodik, ezek az írások nem érvelnek és nem analizálnak, ezért könnyen átcsúsznak egy általánosabb beszédszintre. Így 1872-ben (abban az évben, amikor Bayreuthba költözik és ünnepélyesen leteszi a Festspielhaus alapkövét) a „zenedráma” kifejezés értelmén kezd el töprengeni, amely pedig az ő művei nyomán terjedt el. Ez egy új zenei műfaj vagy forma lenne? A Liszt-tanulmányból tudjuk, hogy az alkotó alkotás közben nem gondolkodik a formán „egy fikarcnyit sem” (13.). De alkotás után igen? Igazából Wagner mintha megijedt volna attól, hogy mások is elkezdték ezt a fogalmat a saját műveikre alkalmazni. Erre föl ő egy új kifejezést javasolt: a színpadi ünnepi játékokat. Elképzeltem „egy olyan színházi ünnepet (...), ahol (...) a színpad áll a középpontban, s rajta azok az események, melyeket (...) játéknak kell felfognunk” (152.), 1875-re elkészül a Festspielhaus: a Wagner által kigondolt műfaj (forma) most már valóban csak az övé.

Weiss János KÖNYVKRITIKA - EX LIBRIS - LXVI. évfolyam, 4. szám, 2022. január 28.