Az alábbi könyvlapozó csupán néhány művet részeltet figyelemben.[1] Megkülönböztető figyelemben, noha a szerzői szándék nem az elismerő gesztust szánná az Olvasó figyelmére érdemesnek, hanem a felfedezést, ennek örömét, s a három mű sajátos, képzelt „összhangját”. A gondolati „belső ív” a régizenétől a még régebbiig és a populáris zenei műfajok sajátlagos korszakának újdonságáig ível. A sorrendet látszólag az időiség határozza meg, amire majd épp az alábbiak cáfolnak rá, s a kötetek tartalmai ugyancsak. De ami a közös és kölcsönös, lényegi és domináns, az nem kevesebb, mint a zenei műfajok, társadalmi befogadás és közösségi megjelenítés élményvilágai, sőt: változó visszhangjai, átalakuló tónusai, megújuló funkciói. Ezekben pedig a variabilitás éppoly komoly kívánalom, mint a válaszadó kultúra, a kortárs érzékenység, az értelmező hajlandóság és az élvezet esélyeinek biztos megléte.

A bevezető-felhangoló talány rögtön az első kötet alaptónusában, szándékolt funkciójában is ott rejlik: Thomas Forrest Kelly kötete Régizene. Nagyon rövid bevezetés címen szerénykedik a polcon.^[2] Kicsiny kötet, ízléses, vékonyka, s valóban „nagyon rövid” – vagy ennek álcázza magát. Álcázza, mert persze szerzője, aki a Harvard Egyetem népszerű zenetörténet-professzora, a gregorián zenetörténeti kutatás egyik legtekintélyesebb személyisége, e terjedelem sokszorosát is írni szokta monográfiáiban vagy kutatási összegzéseiben, de itteni „rövidsége” is másfélszáz oldal. Igaz, roppant könnyed stílban előadott témakör, mely messze nem ismeretlen, vagy sokan hihetik úgy, „már hallottak róla…”, a hozzáértés azonban mégis csupán kevesek erénye és élménye. Akkor is, ha a könyv nem csupán régizene-kedvelők számára íródott, hanem hangszeresek elé tálalt szakmai kérdéseket sem hagy leplezve, de előadói stílusok, befogadói körök, fesztiválszervezések vagy koncertezés irányában sem marad félénk. Legegyszerűbb lenne persze a Szerző tónusában írni róla, de ez tucatnyi oldalra rúgna – így kényszerűen az idézés és hivatkozás kivonatait elegyítem alább az impresszió kottaképeivel.

„Ez a könyv a múlt zenéjéről szól. A középkori, reneszánsz és barokk zenéket keletkezésük óta szünet nélkül elfelejtik és újra felfedezik. Véleményem – és sok olvasó meggyőződése – szerint ezek a zenék gyönyörűek és izgalmasak, kitágítják látókörünket és táplálják lelkünket.

A múlt zenéje iránti érdeklődés a 19. század kezdete óta jellemzi a zenei világ egy részét – nagyjából a múzeumok feltűnésének időszakától fogva. A gregorián ének újjáélesztése a század kezdetén, néhány évtizeddel később a németországi ceciliánus mozgalom, amely Palestrina zenéjét kívánta hangzásideálként örökkévalóvá tenni, Bach újrafelfedezése Mendelssohn révén – csupán néhány múltbeli kísérlet a még régebbi zene feltámasztására…” (Mi a „régizene”? fejezet, 9. old.).

A régizene híveinek, majd tanítóinak és művelőinek, kutatóinak elnagyolt ismertetése után a feltárás irányvonalait jellemzi: a kevéssé ismert és alulértékelt repertoárok közelebbi vizsgálata, másfelől a feledésbe merült előadói stílusok újraformálása szolgálja mindezt, nem titkoltan „attól a meggyőződéstől hajtva, hogy a régi korok zenéi a hozzájuk illő előadói gyakorlat révén kelhetnek új életre”. Ebből lesz azután a középkori, a reneszánsz és a barokk zene központi szerepének magyarázata is, ezek sikerét beleértve: „a szóban forgó repertoárok új fényben csillogtak és friss vonzerőre tettek szert” (uo.). A könyv egészére kihat az indító alapgondolat: a másoktól örökölt tudás és a kísérletező hajlandóság közösen teremtik az előadói, a befogadói, majd a korokra jellemző sikerességi közeget, vele együtt az előadói igényt és kezdeményezői attitűdöt, a teremtés és újrateremtés alaphangját, majd ennek átadási szándékát is. S mert sok zene keletkezik, még több zene terjed, alapszinten fölmerül a kérdés: minek erőlködni azon, hogy a múlt zenéjét élesszük fel… „Rengeteg okunk lehet rá: az egzotikum, a történelem, az újdonság, a politika – s végül az élvezet”. Az egzotikum idővel a kortárs közléssé, stiláris modulánssá változik, a történelem megidézése újabb tudásokkal egészül ki és mindig újra-meg-újra kortárs értelmezésbe simul, az újdonság sokszor konvencióvá lesz, a politika meg felhasználóvá, eszközzé teszi, máskor meg ellenkultúra épül belőle, mint a hatvanas-hetvenes évek mozgalmainak repertoárjából.

A kötet „definíciós” első fejezete is körüljár befogadói, előadói, piaci, kutatási kérdéseket, de a további fejezetek (Középkor, Reneszánsz, Barokk) ezeket stiláris pontosításokkal részletezik, majd az ötödik fejezet az előadói kérdések felé tesz kitérőt, a záró hatodik pedig „A modern régizene mozgalom” alapos ismertetésével kerül szinte főhelyre (106-136. old.), jelezvén azt is: „A régebbi zenék tanulmányozása az újabb idők jellemzője. Ennek okait firtatva nem annyira a zene, mint inkább a modern kultúra természetét kell tanulmányoznunk. Vajon azért fordulunk a múlt felé, mert jobban kedveljük a jelennél – hasonlóan azokhoz a középkori emberekhez, akiknek meggyőződésük volt, hogy a világ lépésről lépésre hanyatlik? Vagy azt a zenét kedveljük, amelyik valamiképp hozzáférhetőnek tűnik számunkra, mivel olyan benyomást kelt, mintha mi magunk is el tudnánk játszani vagy énekelni, ha kicsit gyakorolnánk?” (106. old.). Itt azután következnek tudós előadók, kutatók, inspirátorok és világhíres interpretátorok, professzionális képzés és intézményesülés kérdései, versengők és elszánt kísérletezők, megrendelői piac és irányzatos értékrendek, „főirányú” trendek és elkötelezett együttesek… – egészen a hiteles zárótételig: „Bárhogyan közelítsük is meg a régizenét – egy olyan kontinuum részeként, amelynek szerencsés örökösei vagyunk, vagy mint újonnan felfedezett repertoárt –, újra és újra magával ragad, és gazdagabbá teszi a világunkat. Azt a világot, amely olyan mértékben telítve van zenével, hogy a korábbi repertoárok feltámadását eleve egyfajta csodának kell tekintenünk” (116. old.). S a stílszerűen felhevült zárszót – legyen szabad, mert érdemes a kiváló fordító nevét is közölni: Mikusi Balázs – a szerzői lelkesültség és átszellemültség örökségként átadása is hitelesíti: maga a zene, a hagyaték ápolása és folytonos újraértelmezése éppúgy a nagy harmóniák értelmének és céljának küldetése, mint az erről való közlés, népszerűvé tétel, stílszerű előadás megoldása. A Régizene kötet szerzőjének kiváló és élménygazdag előadását kaptuk érdeklődésünkért cserébe…! Mintha bizony együtt muzsikáltunk volna.

A.Gergely András