Könnyű zene, populáris tudás, államszocialista zenetudomány

A zene (valamiért úgy tűnik) egykönnyen kifejez stiláris hovátartozást – akár klasszikus műfajról, akár tánczenéről, szórakoztató vagy népi változatról, operáról vagy szimfonikus művekről lett légyen szó. Ám a közhiedelem szerint „kevesek” kedvelte modern szimfonikus zene „problematikája”, világnézeti besorolhatósága sokáig csak igen szűk köröket érintett ténylegesen, a véleményező többség egykönnyen megmaradhatott a „népi muzsika” vagy a népdal, a „könnyűzene” vagy a „komoly zene”, a „pop”uláris zenék és a „szórakoztató” műfajok valamelyik ágánál – jobbára anélkül, hogy pusztán zenei ízlése miatt direkt politikai elnyomásban is részesednie kellett volna. (Egyéb elnyomatás amúgy is rendszerint adott volt, ha másképpen nem, helyi és zenei ízlés- vagy műsorpolitika színterén bizonnyal!).

 

Kicsit azonban mégis másképpen volt ez a kórus-műfajok, az egyházi zenék, a zenetudomány újabb irányzatait foglalkoztató más kísérleti területek tájékán. Az egyik ilyen nagy, kormeghatározó és jellegében is szociológiai kutatásokra felületet kínáló térfél a „populáris zene” zenetudományi háttérvilága volt. Ennek természetrajza is helyet kap Ignácz Ádám kötetében, mely Milliók zenéje. Populáris zene és zenetudomány az államszocialista Magyarországon címen jelent meg.[1] S bár Ignácz konzekvens szemlét tart a zenetudományi kutatások populáris műfajai iránt megújult érdeklődés fölött (melybe belefoglalja zene és tudomány viszonyának módszertani szempontból fontos kritikai fejlődéstörténetét is, lásd 29-43. old.), de hangsúlyt annak ad már bevezető fejezetében, miképp foglalkoznak „a népszerű zene” témakörével a sztálinizmus hatása alatti Rákosi-korszakban, majd mi és hogyan változik a Kádár-éra alatt mindebben, a pop és rock háborúságának korában, a közéleti „közérthetőségi” vitákban, „az ifjúsági probléma” időszakában, a zenei nyelvezetet és zenetudományi kultuszkorszakokat jellemző tónusokban, az államszocializmus kulturális iparának vagy a térnyerő kapitalista fogyasztói szemléletnek bírálói szellemében. Ebbe kézenfekvően bele kell vennie a zenetudomány meghatározó személyiségeinek hatását (a tömegzene, a szórakoztatás, a „magas” és „alacsony” kultúra dialektikus ellenpontozásának teoretikusait, a nyugati hatások hódolóit és ellenzőit, avagy mindennemű hangoltság és eszmeiség, élvezet és értelmezés iskoláit, irányzatait, meghatározó vagy követő köreit), s így a kötet a zenetudományi kutatás témájává avatható befogadás- és értelmezés-világok komplex áttekintésévé válhatott – alighanem az első ilyen teoretikus művé, melynek efféle rangját a megelőző kutatások sem csökkentik, csak árnyalják és fényesítik.

            Ignácz „a hidegháborús nyugaton történtek” fényében is fölteszi kérdéseit, de kellően merészen „az új szemléletű populáris zenei kutatások, egyre több hazai műhelyben” megjelenő, „a népszerű zene témaköréhez kapcsolódó munkák” kívánatos tónusában. Viszont a magyarországi populáris zene múltjának feldolgozásához, illetve a 20. századi magyar zenetudomány szociológiai és tudománytörténeti vizsgálatához nemcsak a politikai és ideológiai sodrások tudománytörténeti szemlézése révén közelít, hanem a zenei területek, irányzatok, normatív feltételek jelenségeit is feldolgozza, ide értve ezek populáris zenéhez (ellenoldalon a „klasszikus” zenéhez és a „népzene” fogalmához) társult értelmezések egyre táguló köreit, önálló fejezetben a „szórakozás” célú műfajok, a zenei köznyelv, a jazz, a beat és az „új tömegművészet” ígéreteinek aprólékos bemutatását. Lényegében kötetén végighúzódik az államszocialista kultúrafelfogás, a köznevelési funkció, s mellettük az előadóktól nemegyszer független értelmezői/interpretálói körök érdekszférája, így a tudományterületek között lassan teret nyerő zenetudományi kutatások értékrendje is. „Vizsgálódásaim során a kommunista hatalomátvétel (tehát az 1940-es évek vége) és a népszerű zene akadémiai kutatásának intézményesülése (tehát az 1970-es évek eleje) közötti bő két évtized diskurzusaira és eseményeire koncentrálok, a zene esztétikai, társadalmi és politikai szerepéről folytatott közéleti vitákat sem tévesztve szem elől. Mindezt abban a reményben teszem, hogy új szempontokat nyújthatok a magyarországi populáris zene múltjának feldolgozásához, amely jelenleg erősen politika- és intézménytörténeti, illetve rockzenei fókuszú. Bízom benne, hogy munkám mindemellett a 20. századi magyar zenetudomány és zeneszociológia tudománytörténeti és -szociológiai vizsgálatát is segítheti, és annak megértéséhez is közelebb vihet, hogy a változó politikai és ideológiai körülmények között milyen megfontolások mentén különböztették meg Magyarországon a zenekultúra különböző szféráit, s mikor mely zenei jelenségeket társították a populáris zene (valamint a művészi zene és népzene) fogalmához. Az államszocialista időszak magyar populáris zenéjéről az utóbbi időkben több nagyobb lélegzetű történeti munka is készült, ám ezek elsősorban a Kádár-korszak történéseit és a téma politika-, illetve intézménytörténeti vonatkozásait tárgyalták, nem függetlenül attól, hogy a szerzők a populáris zene történetén mindenekelőtt a pop- és rockzene történetét értik” (12-13. old.).

 

A záró mondatrész nemcsak programadó a Szerző számára, de az értelmezés kontextusát, szövegösszefüggéseit is sejteti. A „könnyűzene” és „komolyzene” vita évtizedeken át húzódása, a „szórakoztatás” műnemi definíciója, a zenei műfajok belső háborúja sem segített ugyanakkor a zenei köznyelv fogalmi hangolásában – egyebek mellett „a jazz jelentései” vagy „a zenetudomány kísérletei a jazz integrációjára”, Maróthy, Gonda, Pernye, Losonczi értelmezései alapján (248-277. old.) roppant izgalmas szakmai közgondolkodás-szintű felfogásokban. A „kontroll” és domesztikáció”, a pol-beat és a folk műfajkeveredési „kiútjai” persze segítettek az integráció fázisainak tudatosításában, de mindennek zenetudományi mérvű feldolgozása még továbbra is a szakmai kutatók adóssága maradt.

 

Ignácz ebből törleszt, s nemcsak felülmúl, kibővít, aktualizál korszakmeghatározó kérdéseket, de az Összefoglalás és kitekintés fejezet (299-318. old.) alaptételeivel mintegy „visszasegíti” a zene mint beszédmód diskurzus-mezőjébe azokat a zenetudományi problematikákat is, melyek példaképpen a populáris műfajok első kutatásainak emlékezetpolitikai rezervoárba kerülésének, a frissebb ismeretanyaggal meginduló kortárs kutatásoknak esélyeit is új értelmezési mezőbe emelik. Fontos új könyv, mely nemcsak címével, de új szemléletével és még újabb értelmezési horizontjával lesz nemsokára valóban „milliók zenéjének” újragondolására késztető tudományos produktum. „Nagytudományos” elvontságtól ugyanakkor nem kell a zeneélvező érdeklődőnek megilletődnie: Ignácz magabiztosan bírja a szaktudományos nyelvezet és a közérdeklődésre érdemes publikus témakörök találkoztatási esélyét elősegítő közlési tónust, kötete ennek is fényes bizonysága. Új közlés, régi problematikáról, még újabb feldolgozásban. Egyszóval méltóképp sikerképes…

 

A.Gergely András



[1] Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2020., 356 oldal

2022-02-25 14:55:32
Harmony is one of the most important elements of teaching classical music: it helps to train hearing, understand the harmonic logic of music, and overview the basic rules of voice-leading. Many have reservations...
,, A lányból néni lesz, a fiúból határvadász, a versből dal. A dalból pedig (szerencsés esetben) saját tervezésű énekes könyvecske 18 egyszerű kottával. Máskor, mások, más dallamokat...
Harmony is one of the most important elements of teaching classical music: it helps to train hearing, understand the harmonic logic of music, and overview the basic rules of voice-leading. Many have reservations...
A zeneszerző-életrajzok az esetek túlnyomó részében kevés izgalmat tartogatnak az utókor számára, Georg Friedrich Händel (1685-1759) pályája azonban e tekintetben is kivételesnek mondható....
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Oldaltérkép ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ