A rakkendroll az nem egy tánc!

Ha létezik közhasznú táncdal, amint azt Poós Zoltán a Pancsoló kislány című strandnyitó bagatell kapcsán felveti, nos akkor létezik közhasznú táncdaltörténet is. Nevezett szerző nem átallott ez utóbbit, Táskarádió című slágeresszé-kötetével elkövetni.

A háromszáz oldal tömény dallam nem csak vájtfüleknek szól. Nemcsak szigorú partitúra-, de komoly hazai partikultúra-történet is, méghozzá kis hazai abszurdokba, szagokba, viseletekbe, jassznyelvbe csomagolva. Amikor a battonyai strand – melynek tervrajzait egy sikeres partizáncsapás során a becses szerző méltóztatott eltulajdonítani - hangszórójából a Wonderful Life recsegett, a sikeres matúra után pedig ugyanott a Pancsoló kislány gyermeteg hajlításaira lábtengózott a historikus ének-soroló, akkor a kimeszelt aljú pihenőmedence lágy hullámainál összeért zene-, köz- és magántörténet.

Márpedig a honi könnyűzene történetét megírni nem egyszerű. Bíztató kísérletek ugyan történtek. Elsőnek Tardos Péter kiváló karikatúrákkal szedett ábécé-rendű Rock lexikona, majd Sebők János két részes, szórakoztató, anekdotázó Magya-rockja. Aztán a Rock a vasfüggöny mögött című opusz, szintén Sebőktől, mely a Varsói Szerződés történelmi háttérzajaként, krízisreakcióként, kitörési pontként, valamint ifjúságpolitikai placeboként értelmezte a kádári-éra muzsikáját. Az elemzőbb munkák sorába tartozik Szőnyei Tamásnak a nemcsak a dalszerzőket, hanem a jelentésírókat is szemrevételező, Nyilván tartottak című megkerülhetetlen, alapos és máig az egyetlen monografikus igénnyel, levéltári forrásokkal, interjúkkal teletűzdelt könyve is, mely a nehéz tényeket könnyed, zsurnalisztai modorban meséli el, ám így is inkább gigantikus krónikás ének, mintsem higgadt elemzés. Lehetetlen is a szenvedélyes könnyűműfajt szenvtelenül bemutatni. Ahogy a húrok pengetésébe, úgy a billentyűk billegetésébe se fogjon hát bárki könnyelműen! Kivált, ha az érzelmek húrjairól és a szív billentyűiről szól a beszély. Vagyis, ha a honi popzene nem is ügy már, mint egykor volt, azért a popzenetörténet még jól kell, hogy szóljon.

És Poós Zoltán tolla hegyén jól állnak a digók, a jampecok, a csövesek, a rockerek, különösképpen pedig a (sosemvolt, kitalált) hippi-örökség szellemét elektronikus gitárjuk tokjába záró, tarisznyás bölcsészrockerek. Poós könyvének lapjain együtt járjunk szvinget a kádári kuss-éra táncdalaira, együtt sasszézunk ki ördögvillázva, loboncrázva, rokizva, Erdős doktor édesanyjáról dudorászva a nyolcvanas évekből, („jaj de jó, hogy vége, és nem jön újra el…” – Lovasi András) és együtt cseréljük a parkánt szintetikus partidrogra azután, hogy viszlátot mondtunk Ivánnak és bye-bye-t Szásának. Mert Poós nemcsak kiválaszt ötven nótát az aktuális slágerlista (újmagyarul: chart) éléről, hanem korképpel, életrajzzal, hangulatjelentésekkel tapétázza azt a szobát, melynek falára aztán kiaggatja az év lemezét. Balgaság lenne azt képzelni, vagy még inkább elvárni, hogy ezek a néhány oldalas portrék Alfa Rómeótól (Payer András) Omegáig képet adnak a magyar könnyűzene ágbogas családfájáról.

Helyette kapunk viszont – és ez talán a fontosabb – sztorikat számolatlanul. Hogy hetvenkettőben az is elég volt a sztársághoz, ha valakinek volt egy Wartburgja, hogy Németh Lehel dalait disszidálása után egy szigorú ukáz értelmében nem játszotta többé a rádió, hogy a fentebb említett Alfa Romeo című Payer Öcsi-dal azért nem számított reklámnak, mert esély sem volt rá, hogy az országban kapni lehessen az olasz sportkocsit. Hogy a Metro zenekar gázsija kezdetben egy vacsorával volt egyenlő a Hangulat nevű bárban.

Mindeme nóta- és anekdotabázis az előadók fotóival, kortörténeti jelentőségű plakátokkal, koncertjegyekkel, valamint minden hangadásra kész, vagyis jelfogásra képes, azaz elfogásra okot adó eszköz fotójával színesítve. Mert hát miért is Táskarádió? Mert erre a szerkentyűre tapadtak a színpadot ambicionáló, beathonosító ikonjaink fülei a jugoszláv határ közelében. Mert a Luxemburg, meg a Szabad Európa sávjain szólt a mételyező kapitalista muzsika, mely dallamában foglalta az elzárás veszélyét is, de ki bánta, ha egyszer az őrszobán is Rolling Stones-t halandzsázhatott? Idővel aztán elkezdődtek a televíziós Táncdalfesztiválok, a lengyel piacon fontos árucikké váltak a műsoros és másolt kazetták. Aztán egyszer csak arra ocsúdtunk, hogy a CD-lemezek traffipax-félrevezetőként végezték a visszapillantókon a rózsafüzérek és Wunderbaumok társaságában, míg végül elérkeztünk a fájlmegosztók szupersztrádájának felhajtójára. Ezt a félszáz esztendőt követi évről évre, évenként egy-egy slágernagykövet megidézésével a szerző. Letűnt korok használati tárgyai, szófordulatai, illatai, kellékei tünedeznek fel továbbá a textus szövetében, amely így túllépve a szigorúan vett danolászást, kultur-antropológiai dizájncenterré lesz. Alapos, mégis könnyed, olvasmányos munka.

Mesélés közben pedig magáról is mesél a szerző. Számtalanszor hivatkozik Gothár Megáll az idő című generációs mozijára, hiszen az több szempontból maga is táncdal-poptémájú alkotás. Megtudjuk, hogy battyogott a könyv írója bakelittel teli szatyrával a battonyai szántó dombjain, lemezcserélési szándékkal. Poós popszámok apropóján írott kisesszéi valóságos – Örkénytől elnézést kérve – hárompercesek. Nyelvileg dallamosak, információban tartalmasak, lüktetők és képekkel dekoráltak, ráadásul megvan bennük a kis magyar valóság abszurdja. Így természetesen megbocsátható, ha néha félrecsúszik egy hang, (Boomtown Rats helyett „Bontown Rats”, Alternative Tentacles helyett „Alternative Tenticles”) ha nem zárul be pár zárójel, ha néha egy mondaton belül is változik meg múlt- és jelen idő. Ez az élő hangzás bája. Márpedig ez egy hatalmas, évtizedeken átívelő megakoncert, mely hidat ver Ifipark és Sziget Fesztivál közé. Megteremti továbbá a kontinuitást a meddig bírod felcsavarni a kocsiban a hangerőt-nemzedék és egy olyan kor között, amikor a véleményformálást csak azzal tudták kifejezni a zenerajongók, ha kikapcsolták a rádiót, (vö. Timothy Leary: „kapcsolj át, hangolódj be, szakadj ki!”)

Pajor Tamástól és a Neurotic-tól mindnyájan jól megtanulhattuk, hogy a rakkendroll az nem egy tánc. Noha a pozitív definíciót még azóta sem sikerült senkinek megalkotnia, Poós Zoltánnak sikerült igen közel kerülnie hozzá. Egy villanygitár-húrnyira, egy tarajtincsnyire, egy félakkordnyira. Köszönet érette!

Kiadvány:
Poós Zoltán
Táskarádió - 50 év, ötven magyar sláger
Rózsavölgyi és Társa, 2010

Forrás:
tiedater.hu