Ha a XX. század legtalányosabb zeneszerzője címet szeretném kiosztani, akkor azt minden teketória nélkül a dicsőszentmártoni születésű, román, magyar, német és osztrák lakóhelyű világpolgárnak, Ligeti Györgynek adnám. Mert Ligeti besorolhatatlan szerző. Azt gondolod, hogy ismered, de a következő művével megdöbbent. Újratervezel, ezt a világát is magadévá teszed, de a még újabb opusnál megint irányt veszítesz. Megfoghatatlan. Amikor azt hiszed, megvan, csak egy pillanat, s mint a fürge csík, villámgyorsan kicsusszant a markodból.

Nincs ez másképp az írásaival sem. A Rózsavölgyi és Társa Kiadó által nemrégiben megjelentetett, a példás szerkesztésű, Ligeti György válogatott írásai címet viselő terjedelmes kötet a különc komponista írásaiból, rádióelőadásaiból szemezget. Kerékfy Márton értő és módfelett gondos válogatása és profi fordítása kimondottan azzal a céllal készült, hogy az érdeklődő zenebarát megpróbálhasson Ligeti világának mélyére látni, eligazodni a terjedelmes életműben. Ha ez mégsem teljesen sikerül, a szándék nem az igényes szerkesztőn bukott meg, de nem is az olvasón.

De ez nem is feltétlenül baj. Ligeti ugyanis a közel félszáz oldal átrágása után is az marad, aki előtte volt: megfoghatatlan. Már az önéletrajzi írásokon sem lehet teljesen kiigazodni. Azt még nem is gondolom feltétlen szándékosnak, hogy például Ligeti mást érzett fontosnak 1972-ben (saját ifjúkori múltjában) mint 2001-ben. Az viszont nagyon is föltűnő, hogy míg bizonyos kérdéseket hosszan és aprólékosan taglal, másokat nagyon is szőrmentén kezel. Számomra leginkább a második világháborút követő, Budapestre történő átköltözését követő első fél évtized hiányzik, arra még halovány utalásokat is alig találunk. Pedig Ligeti zeneszerzői útja ("tévútja", ahogyan ő mondta magáról a rá jellemző szarkazmussal) akkor vehette ezt a kiszámíthatatlanul zegzugos irányt.

De a sorok között azért jól lehet olvasni. Számomra igen tanulságos volt az ifjúkori természettudományos álmok bőséges ecsetelése, mert a kortárs komponisták műveinek matematikai mélységű elemzésében pontosan visszaköszönt ez a szokatlanul objektív, világos szemléletmód. Amúgy nálunk igen ritka, hogy egy zeneszerző egy riválisáról oly hűvös tárgyilagossággal tudjon beszélni, mint ahogy azt Ligeti tette. Hogy az indulat, az érzelem morzsájával sem találkozunk az olykor 30-40 oldalas elemzésekben. Nyilvánvaló az ok: Ligeti nem tekintette riválisának Stockhausent, Boulezt, Cage-t, Kagelt, Kurtágot és a többieket. De nem a pályatársak fensőbbséges lenézésével (mint erre többeknél lehetne példálózni), hanem sajátos világszemléletéből adódóan gondolta úgy, hogy virágozzék ezer virág. Gyökértelen múltjából fakadó toleranciája emelte számos kortársa fölé.

És Ligeti borzasztóan sokat tud zeneszerző elődjeiről is. Bartókról még a hazai alapos elemzések tükrében is tudott újat mondani, s néhány magyar komponistáról (Kodályról, Veress Sándorról, Farkas Ferencről) tett, néhol sommás megállapítása előtt is kapitulálnunk kell. Mostantól az itthon eddig oly szűkös Webern-irodalom is jelentősen gazdagodott, s mint korábban szó volt róla, a XX. század második felének kortársairól is pontos leírásokat kaptunk. Amikor az életrajzában (számomra) oly feltűnően éktelenkedő lyukra utaltam, annak legfőbb oka az a rejtély, hogy a zenei képzését illetően hiányos múltú Ligeti 25-27 évesen mégis hogyan volt képes oly pontos, ma is helytálló megállapításokra, mint azt az itt közölt 1948-50 körüli írásokban találhatunk.

De természetesen a Ligeti-fanok számára kötelező könyv legfőbb értéke a komponista gondolatai saját, tévutakkal terhelt alkotói pályájáról. A kötetben közölt 57, Ligeti-művekről szóló írást forgathatjuk majd koncerteket megelőzően, meg majd utána is, amikor rájöttünk, hogy - nem is annyira szokatlanmód - ismét útvesztőhöz értünk.

Mert Ligeti ezúttal sem adja könnyen magát. Miért is tenné?

 Forrás: http://www.momus.hu