Szemléletmód, érdeklődés, tudás-igény eltérései, társadalmi ismeret avagy zenei érdeklődés egyaránt lehet tárgya egy „lapozgatós” közelítésnek. Egyszerre is többeknek kedvez, ám szakszerű érdeklődésnek éppen izgalmas vitával kedveskedő összeállítás az alábbi, mely joggal ide kívánkozik, már csupán „alanyi jogon” is.[1] Részben a cím, a tematika okán, de nem a kiadós feldolgozás szándékával szólok róla – vagyis nem a zeneelmélet képviselőjeként, hanem érdeklődő olvasóként. Kínálkozik ugyanis annyiban, hogy az Ignácz Ádám válogatásában, szerkesztésében és előszavával megjelent Írások az Új Zenéről című kötet,^[2] melyben Feruccio Busoni, Arnold Schönberg, Hans Pfitzner, Paul Becker és Alban Berg szövegeit találjuk meg egymásra rímelő, egymást túlgondoló, egymással vitatkozó, a kor vagy korszak meghatározó zenei diskurzusait sajátlagos rendbe szedő egyedi tónusokban. S mindez már tematikus válogatásként is oly teljességet rejt, melyet roppant nehéz a „közérdeklődés” felé tükrözni. Nehéz volt egykor is, amikor keletkezett az „új”, nemcsak ma az. A hívószó, a kulcsfogalom ezúttal a XX. század második-harmadik évtizedében született elméleti írások foglalata, amelyek Új Zene programjával jelentkeztek, nemcsak Schönberg meghatározó elméleti kihívása nyomán, de a század tízes éveinek esztétikai vitáját is serkentve, sőt e markáns törekvést utólagosan megidéző szövegek révén azt is láthatóvá téve, hogy szinte mindmáig el sem ültek a korszak nézetkülönbségei.

„A kötet az 1910-es évek korszaknyitó vitáival, esztétikai opciók sűrű közegével hangol további érdeklődésre, melyben a meghatározó Schönberg-írások nyomán az Új Zene fogalomkeresését idézi meg (a kifejezés a történész-kritikus Paul Becker leleménye), mely nézetkülönbségek tisztázásán keresztül vezet egyfajta ’részleges rekonstrukcióra’ a kortárs német közegben, s mindenekelőtt a jelentős, zenetörténeti munkákban sokat hivatkozott szövegek révén, melyeknek eddig nem volt magyar fordítása, s itt látnak először napvilágot. A hiánypótló szövegközlés nem egyszersmind kritikai méltatás is, de belefoglaltatik a válogatás tartalmi céljai közé a kuszán sokféle korabeli interpretáció, kommentár, tervezet, értékképzet, brusztolás és radikális tolakodás is, mely a jövőt nyílt tekintettel fixírozó szerzők hagyománytagadása révén válik itt még harsányabbá. A konvencióba illeszkedő, a Régit valamely értékképzet alapján becsülni hajlamos („romantikus”) zenetudományi szempontok ütközése az újszerűség magabiztosságával, s maguk a szerzők érintettsége, elméleti felhangoltsága vagy zeneművészeti involváltsága akkor is izgalmassá tennék a kötetet, ha csupán szemelvénygyűjtemény lenne.

Erről azonban szó sincs. Mívesen megformált, klasszikus igényű tanulmánykötet ez. A szerkesztő-mindenes Ignácz Ádám fordítói-válogatói-szerkesztői alapossága a tudományos igény jegyében érvényesül itt is – a kiadvány egész tónusa, papírja, tipográfiája, „öltözete” is méltó kínálat azok számára, akik a szembesülést, a Nagyok és Fontosak vitáit a zeneesztétika vagy a hangszeres gyakorlat terén hajlamosak szemrevételezni, vagy a zeneszerzés és az előadóművészeti reprezentációk keretében vágynak speciális történeti kurzusra – s emellett a kor német zenekultúrájának, világképének, közléshagyományainak jobb ismerete reményében még az „ifjak klasszicizmusát” vagy a „vertikális érzékről” szóló leckék mélységeit is kellő impresszióként fogadnák.

Csupán egyetlen reflexió hadd idéztessék meg itt: a zenei hozzáértés kérdésében kétségtelen rangadó és korszakos zenetörténész, Molnár Antal írta a Nyugat 1912/11. számában,[3] Schönbergről szóló elemzésében: „Hogy Schönberget mennyire át- meg átitatja a filozofikus gondolkodás, összhangzattanán látszik. Végtelenül okos ember beszél hozzánk, nagy átfogású ész. A levegőben levő új problémákat mind megpendíti és őszinteségéért beható, eleven előadásmódja kezeskedik. Most még eldönthetetlen, érdekesség-e csak, vagy komoly érték ez a könyv. Kétségtelen, hogy szoros kapcsolat van az új zeneművek és az ebben lefektetett gondolatok romboló és haladó elve között. Minthogy azonban a zene élvezését teóriától függetlenül kell a kompozíciónak szolgálnia, semmiféle eszme a hanganyag, a zenemű hatástalanságát jóvá nem teheti. A teória jelen esetben igen életrevalónak látszik, de az alkotást (már akár reflektív úton keletkezett, akár belőle következtettek az okokra, akár egyidejű volt a kettő) nehéz ugyanolyannak érezni. Küzdő, gondolkozó tehetség Schönberg, kitűnő tanár is lehet és talán ő fogja nevelni azt a komponistát, aki minél kevesebbet fog teoretizálni és minél többet és szebbet fog a világnak danolni…”

A korszak itt közölt írásait, vitáit, az új zene kialakulásának idején – a 20. század második és harmadik évtizedében – született, német nyelvű zeneszerzői reflexiókból válogatták egybe. Ezt az időszakot pedig legfőképpen Arnold Schönberg elméleti írásain keresztül láttatják a szövegek, típusosan jellemezve az 1910-es években indult két olyan esztétikai vitáját, melyeknek a főszereplői zeneszerzők voltak és eddig nem jelentek meg magyarul. A szerkesztői szándék azt tükrözi, hogy (idézem a kötet ismertetőjét) „az itt egymás mellé-mögé állított dokumentumok azt a rendetlenséget érzékeltessék, amely az új zenét kísérő kommentárokat és vitákat eleinte jellemezte. A tízes évek időszaka sokkal inkább szólt tervezgetésről és küzdelmekről, mintsem látványos eredményekről és kiérlelt koncepciókról, és mindennaposnak számított, hogy a legradikálisabb, jövőorientált esztétikák szerzői az általuk támadott hagyományba tökéletesen illeszkedő zeneműveket alkottak, vagy épp fordítva: azok, akik kompozícióikkal a legmesszebbre távolodtak a klasszikus-romantikus örökségtől, esztétikai nézeteikben, illetve művészi önreprezentációjukban még nem tudtak a (romantikus) hagyományokkal teljesen leszámolni. Az Írások az új zenéről mindezek mellett a címében szereplő fogalom kialakulásáról és korabeli értelmezéseiről is némi információval szolgál, és a zenetudományitól eltérő perspektívából mutathatja meg, hogy a zeneszerzők a 20. század első évtizedeiben mit is értettek ’új zenén’, illetve ’újdonságon’ és ’újszerűségen’ általában”.

A kötet érdemi módon meggyőz tehát az írásom címébe emelt szentencia igazáról: ha régi is, vagy akár új is, egyképpen lehet kölcsönhatás közöttük, hisz zene mindegyik. E téren pedig ami érdemi és meghatározó, az nem a műfajok, korszakok, társadalmi befogadások kimerevedett szertartásaitól lesz hatásos, hanem a közösségi élményvilágok megosztható tartalmaitól, korok és hangzások univerzális igazságaitól.

A.Gergely András